Vilmos a telep lumpja volt. Polgári családból származott anyja egy megesett lány volt, akit szánalomból feleségül vett a telepi úri szabó. Szánalomból, meg a hozományáért. Békésen éltek egymás mellett, s nevelték Vilmost, közös gyermek nem született. Az úri szabó akkor halt meg, mikor Vilmos Bécsben tanulta a jogot. Jobban mondva mindenki úgy tudta, hogy jogot tanul. De ő már ekkor elmerült a lumpolás keserédes örvényében. Hónapos szobájának a bérét rég nem tudta fizetni, s ivócimboráinál húzta meg magát, mikor melyiknél, attól függően melyikük állt éppen úgy anyagilag, hogy lakni tudjon valahol. Az úri szabótól érkező havi apanázsnak hamar a végére járt, olyankor napokig pezsgőn élt, szép nőket ültetett az ölébe kártyázás közben, és a cimboráknak minden földi jót megadott. Aztán meghalt az úri szabó, s ő haza kellett menjen, mert anyja nem tudta küldeni tovább a pénzt. Kénytelen-kelletlen a telep kocsmájába járt, ott kártyázott, s a szögletes Micinek, a csapos vénülő lányának csapta a szelet. Időnként fel-fel sóhajtott, s elmerengve mondta:
– Hejj, Micike, Micike! Ha tudná milyen úri dolgom volt nekem Bécsben! Ha tudná…
Micike pedig szájtátva hallgatta a lump élet részleteit, zsíros pattanásai lángvörösre gyúltak izgalmában, s pöszén kérdezte, szinte kisziszegve sárga lapátfogai közül a szavakat:
– Vilmosz, ugye, ha visszamegy Bécsbe, engem isz magával visz? Úgy szeretnék úri dáma lenni, Vilmoszkám!
S Vilmos égre földre esküdözött, hogy elviszi Micikét a világ végére is, mikor teheti.
– Töltsön még abból a kadarkából Micikém, – kérte ilyenkor mintegy zárásképpen, s távozáskor mindig elfelejtett fizetni. De Micike bízott a jövőben, és takargatta szerelme gyengeségeit, azaz fizetésképtelenségét. Volt azért olyan is, mikor Vilmos fizetett, anyja fizetésnapján valamennyit mindig kiegyenlített a hiteléből. Sőt, néha ő maga is munkára vetemedett, mikor otthon, a különben csendes szavú anya kiborult, és megtagadta tőle a pénzt, élelmet. Utcára sose tette ki, nem lett volna szíve.
Egy szép nap aztán megtörtént a csoda, amiről eleddig csak hallottak a telepen, s városi legendának hitték, hiszen élő embert nem ismertek, akivel megesett volna ilyesmi. Vilmos levelet kapott Amerikából, melyben közölték, hogy az úri szabó testvérbátyja elhunyt, s örökösként az öccsét vagy annak leszármazottját jelölte meg. Mivel Vilmost az úri szabó sajátjaként nevelte, s nevére is vette, Vilmos volt az örökös. Részegen olvasta el a levelet, ami tökéletes magyarsággal volt írva, s álmodozva tért nyugovóra, mindössze a cipőjét rúgva le. Reggel aztán, mikor kinyitotta a szemét, elmerengett, azon, milyen szépet álmodott. Őszintén megdöbbent, amikor a szobája szürkére kopott padlóján valóban ott hevert a levél. Újra olvasta, majd legényesen felpattant, s egy szusszal berohant a kocsmába.
-Micikém! Életem szerelme! Idesüssön! Meggazdagodtam! Letekintett reám a Fennvaló! Micikém! Ha Istent ismer maga most pénzt szerez nekem, amivel az örökségért elutazhatok!
Micike egyik bámulatból a másikba esett, és csak nehezen fogta fel mi történt. Mikor végre eljutott a tudatáig lángvörösre gyúlt pattanásokkal felhúzta nem létező szemöldökét.
– Engem isz visz , Vilmosz?
-Micikém, drágaságom, elmegyek előbb én, s mikor már krőzus lettem, maga utánam jön! Biztosan nincs két hajójegyre pénze, édes szerelmem! Azon felül pedig csak nem gondolja, hogy a hosszú hajóutat egy fitying nélkül teszem meg? Micike, ez befektetés a jövőnkbe! – vált kioktatóvá a hangja hirtelen.
-Vilmoszom, ó, Vilmoszom! – sziszegte félig aléltan a boldogságtól a vénlány , – ugye Bécsbe isz elvisz majd? Ész az Aida cukiban esszük a szüteményt, Vilmoszom! Szaladok, hozom a pénzt, ész az Iszten megáldja, maga menjen, csomagoljon , édeszem!
Azzal kirobogott, zsírtól fénylő haja csak úgy lebegett utána, s futtában hajította el unalmassá sárgult csipkés kötényét. Vilmos egy hét múlva elindult. Vonattal ment a kikötőig, s ott hajóra szállt. A hajóúton az elején rettenetesen rosszul érezte magát, csak mikor csillapultak a tenger hullámai, s ő is kezdte megszokni a ringást, kereste fel a hajó vendéglőjét. Egész úton pezsgőt ivott, nosztalgikus hangulatba került ettől, felidézte a Bécsi éveket. Micike pénze rohamosan fogyott, de nem törődött vele, hiszen éppen azért utazik a nagy Amerikába, hogy krőzus váljék belőle. Tudta, hogy Micikét nem hozza majd ki ide ebbe a szép új világba, hiszen szegény buta teremtés mihez is kezdene egy Lugosi Vilmos mellett? Majd megküldi neki a pénzt, s az ügy szépnen el lesz felejtve. Kártyázott is a hajón, s újonnan szerzett cimboráinak eképpen mutatkozott be:
-Áj em Lugossy William, két essel és ipszilonnal, apukám.
Végre megérkezett. Elegáns kis hotelben vett ki szobát, egyik útitársa tanácsára. Felfrissítette magát, s egy erős feketét ivott meg a bárban, mielőtt elindult az ügyvédhez. Füttyös jó kedve volt, és szerencsére nem okozott nehézséget, hogy a címet megtalálja. Legszívesebben forgatta volna az ujjai közt a sétapálcáját, olyan kicsattanóan boldognak érezte magát a küszöbön álló gazdagsága tudatában. Sajnos nem volt sétapálcája. Nyomban el is határozta, hogy vásárol egyet, az egy Lugossyhoz hozzá kell tartozzon. Elegánsat, fekete , lakkozott ébenfából, ezüst nyéllel, az arany olyan közönséges lenne. Aranyból majd a cigarettatárcája lesz, s gyémántberakásos a szivarvágója. Flegmán vetette oda a titkárnőnek, hogy az ügyvéd úr várja. A kérdésre, hogy kicsoda ő, hetykén válaszolt:
-Lugossy William, kérem szépen. Két essel és ipszilonnal, anyukám.
Az ügyvéd szívélyesen fogadta, s Vilmos elkönyvelte magában, hogy errefelé nagyon lekezelően szívélyesek a gazdag örökösökkel. Bár minden szava csöpögött a kedvességtől, mégis érzeni lehetett a tömzsi kis ügyvéden, hogy nagyon várja, túl legyen az egész ceremónián . Maga elé tessékelt Vilmost, hellyel kínálta, és rögtön belekezdett. Közben idegesen dörzsölgette a kezeit, s néha mintegy nyomatékként, tenyérrel az asztalra csapott.
– Igazán szép öntől, hogy elfáradt, igazán szép. – csattanás a tenyérrel, – S olyan messziről! Fáradtságos volt az útja, kedves uram? – választ nem várva folytatta. – Mindjárt rá is térhetünk a dologra, előtte itt és itt kérem írja alá, hogy tudomásul veszi az örökséget, mely kereken egymillió kétszázezer nyolcszázkilencvenhat dollár, – újabb tenyércsattintás az asztalon, – mely hat behajtócég között oszlik meg. Ön köteles ezt az összeget a papírokon feltüntetett határidőn belül törleszteni, kedves uram.
– Törleszteni? – hebegte Vilmos, – Mit kell én törlesszek?
– Hát a kedves nagybácsi adósságait, drága uram, hiszen tudja! Megírtam a levélben! Tisztán emlékszem, a második oldalra fért ki a lista a behajtók nevével és követelésével! De hova megy uram? Várjon! Nem írta alá a papírokat! Halló! Uram, álljon meg!
De Vilmos nem is hallotta. Egyre ott zengett a fülében, amit az ügyvéd mondott. ” A kedves nagybácsi adósággait”. Adósságot örökölt! Adósságot! Tántorogva ment vissza a szállodába. Egy centje, nem sok, annyi sem volt. Észrevétlenül ment el, szerencsére a csomagja olyan kicsi volt, hogy nem keltett gyanút. Hosszú hónapokig éhezett és fázott New York utcáin, s koldulásból tudott néha egy kis élelmet venni, míg a levelére válaszolva Micike pénzt küldött neki a hazaútra. Otthon aztán maradt a telep lumpja, s sokszor mesélt részegen az amerikai örökségéről.
-Akkoriban én még, hukk, Lugossy William, hukk, voltam, apukám, hukk! Bizony, két essel, hukk, és ipszilonnal, apukám, hukk.
Micike haláláig szerelmes volt belé, de házasságot kötni nem volt hajlandó. Ha nagy ritkán ez szóba került, pirosra gyúlt pattanásokkal tiltakozott:
-Mégiszcsak tisztesszégesz lány vagyok én, Vilmoszom, nem mehetek a telep lumpjához feleszégül!
Hozzászólások