A minap jutott eszembe, hogy milyen rettenetesen egyedül maradtam, mikor Édesanyu meghalt… Persze, eddig is tudtam, de ebben a formában igazából még nem gondoltam bele. Hercike húgomat felvitte Édesapú mamához, Gabi nővérem már nem lakott otthon. Apám és én maradtunk a lakásban. Mennyire féltem mindentől… Ezek az emlékek csak most jönnek elő. Eddig, úgy tűnik, jó mélyre elástam. Tizenkét éves voltam. Már nem kicsi lány, de még nem is nagy. Emlékszem, Édesapu reggelente elment dolgozni, s én teljesen egyedül maradtam otthon. Rettegtem. Nem tudom mitől, mert nem fogalmaztam meg. Még sötét volt, s nyáron nem volt iskola, de mikor volt is, nekem csak nyolcra kellett mennem, apám ötkor elment. Kinyitottam a szobám ablakát, és az ablak alatt lévő íróasztalra tettem egy párnát, az alá egy konyhakést, ha támadás érne, leültem a székre s fejem a párnára hajtottam, úgy szundítottam még vissza… Azt, hogy ki támadhatott volna meg, nem tudom, de azt igen, hogy az ablakot azért nyitottam ki, hogy segítségért tudjak kiáltani, ha kell. Felnőtt fejjel azt gondolom, hogy zaklatott lelkiállapotom miatt voltak bennem eze a félelmek.
Mikor az iskola elkezdődött sem lett jobb egy kicsit sem. Az osztálytársak tudták, hogy milyen szörnyű vakációm volt, elvesztettem drága, szeretett Édesanyám. Mindenki úgy bánt velem, mint a hímes tojással, s sajnálkozva néztek rám, beszéltek velem.Már amikor beszéltek velem. Gyerekek voltak, nem sok mindent tudtak kezdeni a helyzettel. És én is gyerek voltam. A kamaszkor küszöbén álló, suta kislány, és úgy éreztem, senkim a világon nincs. Ezekben a hónapokban, úgy gondolom, a családom minden tagja a maga fájdalmával volt elfoglalva, amit Édesanyu távozása okozott. Mindössze 36 éves volt… S senki nem vette észre, mennyire egyedül hagytak. Ezért is történt meg az első szökésem, ami nem is volt igazi szökés, sokkal inkább félreértés. Hercike mamánál volt, s valamiért apám engem is felküldött a másik mamához, hogy délután onnan menjek iskolába. Abban az időben volt délutáni “műszak” is a suliban.
Én fel is mentem, szót fogadtam. Még az oda vezető út gondolataira is emlékszem… Szomorú, fekete volt a sok tolakodó gondolat. Nem láttam magam előtt semmit, semmiféle jövőt, el nem tudtam képzelni, hogy lehet élni anya nélkül. Török nagyanyámhoz, apám anyjához kellett mennem. Ő volt a szigorú mama. Rendben meg is érkeztem, mama enni adott, kimehettem a kertbe játszani, s mikor elérkezett az idő, elindultam az iskolába. Mint utóbb kiderült, 12 órára kellett volna mennem, de én azt hittem egyre kell. Megérkeztem, és legnagyobb megdöbbenésemre az osztályteremben apám is ott volt, az osztályfőnökkel beszélgetett, a gyerekek pedig körbevették őket. Babu barátnőm is ott volt, s a felnőttek éppen őt faggatták. Ugyanis előtte való nap én azt mondtam Babunak, hogy azt hiszem inkább öngyilkos leszek, mert így nem lehet élni. Apám, szegény, elfelejtette, hogy mamához küldött. Mikor nem érkeztem meg az első órára, Babu elmondta az osztályfőnöknek, hogy azt hiszi valami bajt csináltam, ártottam magamnak, hisz azt mondtam neki.
Az osztályfőnök rohant a tanáriba, felhívta Édesaput a gyárban, hogy hol vagyok, mert né mit mondott Babu. Apám leblokkolt, s kétségbeesett, teljesen elfelejtette, hogy ő küldött el, s hazarohant. Persze, nem voltam otthon, ezért berohant az iskolába, s elkezdték faggatni Babut, hogy hátha valami nyomon el tudnak indulni. Ekkor érkeztem meg én. Most, hogy előjött az emléke, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a jelenetet. A pillanatnyi ledermedés után szegény jó apám zokogva ölelt magához, s könyörgött, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, soha, ígérjem meg. Az osztály szinte egyszerre sóhajtott fel, hogy nem történt tragédia. Én meg álltam ott, sután-bután, s sokára értettem meg, mi történt. És amikor megértettem, azt hittem megszakad a szívem Édesapuért…. Mit érezhetett szegény, mennyire meg lehetett rémülve…
Azon a március nyolcadikán az osztály összepótolt, és nekem vettek egy csomó ajándékot. Ezek az ajándékok hivatottak elmondani nekem, hogy mennyire mellettem állnak, s szeretnek. Legalábbis én úgy éreztem.
Apám nemsokára asszonyt hozott a házhoz, s elkezdődött egy újabb kegyetlen kálvária. Magam sem tudom melyik volt kegyetlenebb , nehezebb. Az, amikor 12 évesen egyedül bolyongtam a felnőttek között az óriási fájdalmammal, vagy az, amikor lázadó kamaszként küzdenem kellett azért, hogy normális maradhassak. De ez egy másik történet.
Emberek, figyeljetek jobban a gyerekekre…
( A fotón a szüleim vannak )
Hozzászólások