Éppen svédországi vendégeimmel ebédeltem, amint megkérdezte Babi: Piroska, te szereted a kagylót, csigát, rákot?
-Jaj, nem, rázkódtam össze.
-Mert én még a halat se igen.
-Én se nagyon, de azt néha mégis megeszem.
Ennyi volt akkor a szóváltás e témáról, mert másra terelődött a beszélgetés.
Nekem csak most, távozásuk után néhány napra ötlött fel a félbemaradt beszédtéma s ugrott be egy régi emlék.
Hamar megkerestem komputeremben, mert akkor lejegyeztem élményemet. Spanyolországban történt, pár évvel ezelőtt.

El Pecadito- olvastam hangosan egy cégtábláról, Sitgesben.
– Gyerünk be, együnk valamit!
Micsodát?!-kérdeztem ijedten, odabentről ugyanis furcsa szagok csapták meg orromat.
Hogy te mit eszel, azt már gondolom, de hogy én mit, azt még nem tudom.
S én mit eszem?
Egyelőre titok, válaszolta sokatmondóan a fiam s máris belépett rendelni.

Az utcára kitett asztalok egyikéhez ültem le. A szemben lévő ház hófehér teraszáról hatalmas Hibiscus bokor piros tölcsérvirágai kandikáltak felém. Nem integettek, mert szél sem rebbent. Vártam a meglepetést. Jött.
Mindjárt meghalok!- néztem az elém helyezett négy rózsaszínű rákra. Ez nekem nem kell!- mondtam határozottan és megdöbbenve. Jesszusom, en még ilyesmit soha nem ettem!
Felcsillant reménykedve szemem, mert hoztak közben egy tányér szalmakrumplit is, kechuppal leöntve, de túl korai volt az örömöm, mert az nem nekem szólt. Azt magának rendelte a fiam. Én csak egyem a specialitást, a Tapast, a kóstolót.
Nem gondoltam, hogy valaha képes leszek számbavenni rákot. Képes voltam. Csak addig volt nehéz, míg legyőztem undoromat.
De hogy kell ezt enni?!- kérdeztem az elején kétségbeesetten.
Fogolmam sincs, soha nem ettem és nem fogok,- válaszolta Pali csibész mosollyal.
Bátorságot és mély lélegzetet véve elkezdtem ropogtatni a rákokat. Ami ehető volt bennük, mindent megettem, csak a fejüket téptem le, mert azokat a kiddülledt fekete szemeket és hosszú csápokat nem voltam képes szájba venni. Hangosan ropogott fogaim között a rákok kittinpáncélja.
Utólag tudtam meg, hogy azt nem kellett volna megennem, hanem ki kellett volna
fejtenem belőlük a kevéske húsos részt. Nem volt probléma, még jó fogaim voltak, összemorzsoltak mindent, ami közéjük került. Igy a rákok kitinpáncélját is…

Jóformán le se nyeltem a rákokat, máris hozták a második Tapast, a Caracoli-t. Egy tányér főtt csigát, piros szósszal leöntve. (Jaj, Istenem!) És hozzá két pálcikát. De miért kettőt? Mai napig sem tudom. Boldogulj!- szólt a biztatás. Boldogultam. Az egyik pálcikával kikapartam az összezsugorodott csigákat a héjukból s belemártva a pikáns csipős szószba mind eltüntettem gyomromban.
A fiam, aki eléggé utálós természet, előbb elfordult, ne is lássa, de aztán, mikor mondtam, hogy finom, kuncogva figyelte serény foglalatosságomat. Csak akkor fordult el megint, mikor megkérdeztem, hogy nem akarja-e ő is megkóstolni.
Hogy a csigának önmagában milyen íze volt, nem tudom, mert én csak a mártásnak éreztem a csípős gulyásra emlékeztető ízét. A kiürített csigahéjakat a pincér el akarta vinni, de intettem, hogy hagyja csak ott. Pali megszeppent, hogy azt is megakarom enni. Nem, nem megenni akartam, hanem beraktam őket egy műanyag zacskóba (18 darab volt), hogy hazavigyem megmutatni a többieknek, mit ettem Sitgesben.

Jött a harmadik Tapas, a Mejillones vapor,- egy tál feketekagyló. (Már meg se lepődtem tőle.) A hozzá felszolgált fokhagymás, olajos szósz, kicsit ismert íz volt, hasonlított a muzsdéjhoz, amivel ettük odahaza régen a sült halat. Abba mártogattam bele a szétnyílt kagylóhéjak közül kipiszkált húscafatokat. Az elfogyasztott kagylók héjait (20 darab volt) szintén beleszotyogtattam zacskómba az üres csigaházak mellé.
Máris hozták a negyedik Tapast, a Gambas Plancha-t, egy felfúvódott hófehér tintahalat (amit már magától értetődően fogadtam), sűrűn leszórva petrezselyemmel s egy szelet citrommal. Mondom, ezek után már semmi nem lepett meg. A nagy csóré szépia, fokhagymás, olajos, zöld szószban hevert, amely kiemelte fehérségét.
– Rágós, mint a szalonnabőr, de igazán finom ez a tintahal,- mondtam szuszogva az utolsó falatokkal küzdve. Megettem mindent. Meg én. Az utolsó cseppig. Tán nem fogom otthagyni, ha már ki van fizetve!…
– Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha. Ezt se gondoltam volna, hogy képes leszek ilyesmiket megenni,- tápászkodtam fel az asztaltól…

Az itteni ételeket megkóstolni olyan, mint megnézni a kolostorokat, templomokat, palotákat, vagy múzeumokat, hiszen egy nép gasztronómiája éppen annyira hozzátartozik a kultúrájához, mint amazok,- oktatott a fiam.
Erkélyes kőházak között vonszoltuk magunkat az állomás felé.
– Itt meg halat sütnek. Érzed? – kérdezte a fiam.
Nem. Nem éreztem abszolut semmit. Úgy tele voltam a saját illataimmal: gyomroméval, zacskóm tartalmáéval, hogy az orrom nem volt képes más illatokat felfogni. Ha egy kutya vagy macska került volna utunkba, valószínűleg alaposan körülszagolgatott volna.
Nem tudtam sietni, elsuhant előttünk a vonat.
Leültünk az állomás kőpadjára, és vártuk a következőt. Én pihegve, égő gyomorral egyre csak azt ismételgettem: Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha…

Nem lettem. És most jön a csattanó!
A tegnap dolgoztam át ezt a néhány évvel ezelőtt átélt emléket s ma reggel,- ez a ráadás!- egy nagy csömör ütött ki a számra.

****

Viktor újabb virágokkal kedveskedik. Köszönjük neki!!!
https://www.flickr.com/photos/vikig/albums/72157704435627332