Nem tudnám megmondani, miért éppen róla írok először. Talán azért, mert az eddig írásaimban a hozzám közelebb állókról már mind írtam. Nem sok mindent tudok róla. Kemény és szigorú asszonynak ismertem. Sose mondtuk neki csak úgy, hogy Mama. Mindig így hívtuk: Törökmama. A dédelgetése, szeretgetése is kemény volt, szinte szigorú az is, már ha ilyesmi lehet szigorú. Ritkán, amikor rátörtek a nagyanyai érzések, és magához szorított, majdnem megfulladtam az ölelésében. Hatalmas keblei eltemették az arcom, s ő keményen kopogó szavakkal ismételgette: Egyem meg a szívedet! Egyem meg a szívedet! Nem szerettem nála aludni, bár erre nem is gyakran került sor. Szép, polgári háznak egyik részében lakott, s mindennek helye volt nála. Emlékszem, a konyha s a szoba közötti előszoba-szerűségben volt egy ágy, s az mindig magasra volt bevetve, rengeteg dunyhát, tollpárnát, s ki tudja mi mindent fedett a finom szövésű takaró, melynek mintáit mai napig magam előtt látom: erdőben vadász áll, puskára támaszkodva, nem messze tőle egy büszke tartású szarvas. Az ágyon, magasan, nekem nagyon magasan, egy műanyag Donald kacsa figura, azt hiszem az egyetlen játék közel s távol. A tágas szobában sok vitrines szekrény, egyiknek a lenyíló ajtaja zárható. Mama zárja is. Ott tartotta a kincseit. Lehet, hogy a pénzét is, amit tényleg dugni kellett az iszákos nagybátyám elől, de engem az nem érdekelt. Sokkal inkább érdekelt az akkoriban nagy dolognak számító dunakavics és franciadrazsé. Mikor ott aludtam, mindig kaptam belőle. Lassan eszegettem a színes cukormázzal bevont szemeket, hogy tovább tartson. Legtöbbször ráolvadt a tenyeremre, s szivárványszínű lett tőle és ragacsos.

Ő volt a “gazdag” mama. Neki nem voltak filléres gondjai, mint a másik mamának. Nála töltöttkáposzta várt, s képviselőfánk, a másiknál zsíroskenyér. Nála dunakavicsot s franciadrazsét kaptunk, a “szegénynél” paradicsomot és zöldhagymát a kertből, s málnát, egrest desszertre. Itt dunyhában aludtunk, amott kopott paplanhuzatba gyömöszölt pléddel takaróztunk. Törökmamánál fürdőkádban fürödtünk, Zsíroskenyérmamánál lavórban mosdottunk. S mi mégis a szegénymamához akartunk menni. A gazdagnál rettegtem a fürdéstől. Gázkazán adta a melegvizet, s miközben telt a kád, időnként be-berobbant hangos robbanással. Rémisztő volt. Hideg volt a fürdőben, jégverem. Spórolni kellett a fűtéssel. Hideg volt a szobában is, de az nem volt baj, a dunyha alatt hamar felmelegedett az ember. Nem olvasott mesét soha. Mikor lefeküdtünk, akkor kurtán rámparancsolt: Aludj. S azzal otthagyott. Jó éjt puszi sem járt. Féltem tőle. Semmi mást nem éreztem, csak félelmet. Huszonhat esztendeje halt meg, talán megbocsátaná, hogy ezt ki merem már mondani.

Nem tudom miért volt kemény és szigorú. Valószínű megviselte az élet. Azt tudom, hogy Édesapu szerelemgyerek volt. Nem lehetett könnyű abban az időben lányanyának lenni. Aztán férjhez ment, s megszületett Sanyika. Sanyibátya… Isten nyugosztalja… Hamar megözvegyült, én már nem ismertem a férjét. Sanyikát, azt hiszem elkényeztette. Bélát, az én apámat nem. Emlékszem, mikor Édesapu telefonon beszélt vele, mi gyerekek mást sem hallottunk, csak ennyit: Jó, Édesanyám. Igen, Édesanyám. Persze, Édesanyám. Jó éjszakát Édesanyám. Apám feltétel nélkül mindig, mindenben egyetértett Törökmamával. Egyszer azonban, egy sorsdöntő dologban ellenkezett: tiltott lányt vett feleségül, Édesanyut. Mindenféle tiltás ellenére. Törökmama odáig merészkedett, hogy a katonaságból hazatérő fiát a kamrába zárta, hogy nehogy Édesanyuval találkozzon. A szerelem erősebbnek bizonyult. Kimászott az ablakon, s házasság lett a vége. Még a nővéremre is haragudott, mikor megszületett, s utána is, sokáig, sőt, testvérem mai napig állítja, hogy tudja: őt sose szerette. Felnőtt fejjel nem tudom elképzelni, hogy nem szeretett bennünket. Sokkal inkább azt gondolom, hogy sok keserűséget temetett magába, s ezek megfékezték az érzelmek kimutatását. Amit még tudok róla, az az, hogy jó szakácsnő volt, híresen jól főzőtt. Talán tőle örököltem a sütés-főzés szeretetét.

Nyugalma legyen csendes.

 

A “Valamikor … ” hamarosan folytatódik, valakire ismét visszaemlékezem.

 

Lakó Péterfi Tünde