Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 12, 2019
Jó ideje, tulajdonképpen amióta Németországban vagyunk, tervezzük, hogy meglátogatunk egy Decathlont. Mikor még Berlin mellett éltünk, dolgoztunk, egyszer elindultunk, de végül nem oda lyukadtunk ki. A tegnap zuhogott az eső, jobban mondva ömlött, tudjátok, mint a filmekben, folyamatosan, egyenletesen jött lefelé. No, sebaj, pont jó idő az ilyen egy sportszeráruház felkeresésére. Szaporán táncoló ablaktörlőkkel, s kissé morcos emberpajtással ( tudnillik ő szívesebben maradt volna itthon, egy pihenős-lazúlós-lusta napra ) elindultunk. A zember megbékélt, s jól elbeszélgettünk,míg beértünk a városba.
Na, ott kezdődött. Le van zárva a nagy híd. Tábla, hogy merre kerülj, nincs. Sebaj, elindulunk, s Lujzi, az okos navigátorcsajunk majd szépen újratervezi a dolgokat. Az újra es tervezte, csak éppen lelassult az eszemadta, amit nem is csodálok, mert a nagy nyüzsgéstől én is lelassultam, szédültem, s még egyéb bajom es lett. Szóval lelassult, s kétszer rossz helyen tértünk el. Nem baj, majd megint újratervezi. De Lujzi bekeményített. Nem tervezte újra. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy forduljunk meg. Igen ám, de ha megfordulunk, akkor ugyanabba a hibába esünk, s megyünk körbe-körbe. De a fehérnép csak hajtogatta: Forduljonmegmikorlehetségesforduljonmegmikorlehetséges, a végére már hisztérikus felhanggal tette ezt.
Egyszer aztán megunta, s bekanyarodott egy másik útra, és láss csodát, hitelen kijelentette, bár kissé duzzogva, hogy megérkeztünk a célhoz. Egymásra vigyorogtunk, Lori is egy másra, s én es egy másra, és behajtottunk az épületbe, amiről kiderült, hogy parkolóház s pláza. Mondom PLÁZA. Münk plázában… Na, elég elé vagyunk, gondoltuk, de nyakas székelyekként fel nem adtuk, s mentünk a kanyargósan vezető, szűk-sötét izéken felfele, s kerestük a káoszban a helyünket, azaz egy parkolóhelyet. Miután kilencszer értünk ugyanoda vissza, s már éppen azon voltunk, hogy kihajtunk onnan sorompóstól, mindenestül, mikor kiállt egy kombi, s becsússzantunk a helyére.
Ketyegve az átélt izgalomtól rögtön mellékhelyet kellett keresnem, mert rendes fehérnép nem bírja ki á pontból bé pontig anélkül, hogy ne kelljen mosdót keresnie. Került apró es, bédobtam, s spuri be az andalító,, ámde túl hangos zenétől diszkófilinges budiba. Megkönnyebültem vettem tudomásul, hogy elég nagy a fülke, nem fogok beszorulni, fogas es van, sőt, leülhetek, mert forgó-okos a wécé. Kétszer es megnyomtam mielőtt használtam, hogy tuti le legyen fertőtlenítve. Új erőre, s megkönnyebülve, új kalandokra készen csaatlakoztam a türelmesen várakozó emberemhez.
A Decathlon egy kisebb ruhabolthoz hasonlított, ahonnan végül egy fürdősapkával jöttünk ki, csalódottan. Ekkor már erős volt a káosz a fejemben, nagyon szédültem, s Bábel tornyában éreztem magam, ahol mindenféle színű s nyelvű nép jött – ment, nyüzsgött, kacagott, veszekedett, budinál sorbaállt, költötte a pénzét. Még rácsodálkoztunk pár gyémántárfolyamos rongy ,- és cipődarabra, megfájdult a fejünk a ránkcsapodó kölni-parfüm s mindenféle pacsuliszagtól, s elkezdtük keresni a kijáratot. Nem tudtuk, hogy hányadik emeleten vagyunk, nem tudtuk, hogy odakinn esik-e még vagy süt, mert körbe vett a mesterséges fény, a műanyag zöldövezet ( plexiüvegre festett fűszálak ) és nem találtuk a kijáratot.
Egyszer csak megkönnyebbült sóhajjal észrevettünk egy lépcsőházba vezető üvegajtót. Lori gyorsan ki is nyitotta, s aztán még gyorsabban be is csukta, s hamar elszaladtunk onnan, mint valami bűnös lelkek. Mert utólag vettük észre, hogy az ajtóra pingálták, hogy csak vészhelyzet esetén használandó. Az már nem állt ott, hogy ha mégsincs vészhelyzet, s te ki próbálsz menni, az ajtó hangosan sikítani kezd, a frászt hozva rád, s a környező emberekre. Mindenestre kalandos volt kijutni a parkolóba, s utána már rutinos eltévedettekként lakonikus nyugalommal keringtünk még egy fél órányit, s már kinn es voltunk. Úgy menekültünk haza, mint akik megúszták az armageddont, vagy mit.
Eszembe jutott, miért nem szeretek városban lakni, s miért nem járok sűrűn vásárolni, s miért részesítem előnyben az ócskapiacokat. Pedig becsület szavamra, rendes városi lánynak születtem én valamikor…
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 5, 2019
Majdnem tizenkét esztendős voltam, még igazából kamaszodni sem kezdtem, s Édesanyu elment, itthagyott, meghalt. Egész életemre rányomta a pecsétjét ez a tragédia, soha nem fogom azt érezni, hogy rendben, belenyugodtam. Persze az ember él tovább, végzi a dolgát, boldog időnként, vagy boldogtalan, házasságot köt, gyerekei, majd unokái születnek. De a hiány az ott marad, örökre. Az élet kisebb – nagyobb örömeit mindig enyhén beárnyékolta a halála, s mindig ott volt a kérdés, vajon Ő mit szólna hozzá, vajon Ő mit tenne, vajon Ő is ennyire örülne? A bánatok, a gondok ha lehet még nehezebbek voltak, hiszen nem volt ott a szerető, vigasztaló, tanácsot adó Édesanya.
Majdnem ötvenkettő vagyok, és a negyven esztendővel ezelőtt keletkezett űr még mindig fáj. És egy szívemnek nagyon kedves Édesanya, akit nagyon nagyon szerettem, ismét elment mellőlem. Pedig ő úgy szeretett engem, hogy imádkozott is értem. Ő a párom Édesanyja. Elment, itthagyott, és óriási űrt hagyott bennünk. Tavaly még köszönthettük Őt anyák napján. Idén immár a remény és a hit van bennünk, hogy lát minket, hall bennünket, érez és ért. Fel sem fogjuk még igazán, hogy nincs velünk, mindegyre hívni akarjuk, hogy kérdezzünk, hogy meséljünk… Készült bennünket meglátogatni, már a repülőjegye is megvolt. Mindig fájni fog, hogy ez nem sikerült már… Ebben a digitális világban már nincs annyi papírkép mint régen. Rólam nem volt fotója, valahogy ez kimaradt. De az imádságos könyvében ott volt a gyermekei fotója mellett egy általam kézzel írt papírdarab, amit tőlem kapott, és őrizte… Imádkozott értem… És most ki fog értem imádkozni…? Az anyák mind elmennek? Mind meghalnak?
Az ember életében vannak más asszonyok is, akiket szeret, akik megpróbálják pótolni azt ami elveszett. Nekem ilyen a testvérem, nővérem, Gabi. Édesanyut is már csak úgy köszönthetem, hogy a remény és a hit él bennem, talán hallja, érti, érzi. De Gabit, a drága nővéremet még tudom úgy köszönteni, hogy itt van velem, s érzem a szeretetét.
Drága édes testvérem!
Köszönöm, hogy vagy nekem, nekünk! Köszönöm, hogy mindig voltál, mindig harcoltál értünk, értem és Hercikéért. Köszönöm a sok szeretetet, a jóságos szavakat, a tanításaid, a példamutatásod. Bocsásd meg nekem, hogy néha türelmetlen vagyok veled, és hogy ilyen messze eljöttem tőled. De ne szomorkodj, mert hamarosan újra közel leszünk egymáshoz! Nagyon szeretlek, és nagyon jó tudni, hogy te mindig hazavársz! Én Téged köszöntelek anyák napján. Áldjon meg a jó Isten!
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 2, 2019
Dologfalva egy széles folyó partján terült el. Szép, lankás volt a táj körötte, dús volt az erdő, a mezőn kövér kaszálnivaló sarjadt minden évben, a földeken minden megtermett, embernek, állatnak. Szorgos, jóravaló, imádságos nép lakta a falut. A házak rendezettek voltak, az udvarból minden portán konyhakert nyílt, az istállókban tehenek, lovak, ólakban disznók, s majorság. Öröm volt Dologfalván élni. Egyszer aztán új ember költözött a faluba. Beszélték, hogy gazdag emberek ivadéka, s az apja örökségét mind elpallta, éppeg annyi maradt, amivel egy házikót még meg tudott venni Dologfalván. Beköltözött az ember, s élt, de biza nem dolgozott, csak eljárt kocsmába, ide-oda, s mikor nyert a kártyán, hát volt pénze, mikor nem, akkor nem volt. Az udvarát felverte a gaz, az istálló, ól üresen állt, ahogy előző gazdája hagyta, mikor elköltözött erről az árnyékvilágról. Élelmet boltból vett, s a falubeliektől kuncsorgott, ha nem volt rá pénze.
Amikor az emberek kérdezték, hogy miért nem takarítja ki az udvarát, s csinál egy kis veteményt, hisz mégiscsak megterem benne ez-az, mindig azt válaszolta:
– Eh, az nem éri meg!
– De miért nem éri meg, Jóska?
– Mert azzal munka van. S dolgozol vele sokat, aztán mikor éppen hasznát látnád elpusztítja egy jegeseső, vagy a ragya veri fel, de olyan is lehet, hogy kiszárad. Akkor miért érné meg?
– Jól van, Jóska, de miért nem tartasz malacot, tyúkot, tojásod is lenne, húsod is, s nem kellene kuncsorogj.
– Ááá, az még úgysem éri meg! – érkezett a határozott válasz. – Hiszen bármikor megbetegedhet a disznó, elviheti a tyúkot a róka, s oda a gabona amivel etettem, se tojás, se hús.
Az emberek legyintettek, s nem vitatkoztak vele. Igen ám, de az emberek egy része elkezdett gondolkodni, s arra jutottak, hogy az is lehet, ennek a Jóskának igaza vagyon. Persze nem kocsmába járnának mint ő, hanem be a városba, gyárba, irodába, s nem kellene a földet túrni, ganét hordani, s élnének mint az urak, boltból. A gondolatot tett követte, s mind többen kerültek városba, úri állásokba, s mind többen mondogatták, hogy bizony, manapság nem éri meg vetni, mert nem biztos, hogy aratni tudnak, s nem éri meg tehénkét tartani, mert olcsóbb a bolti tej, s nem éri meg, csak eljárni a városba, s ott megkeresni a pénzt az élelemre, s ha jó sokat robotolnak akkor autót is vehetnek, amivel aztán bejárhatnak a városba dolgozni. Addig-addig mondogatta mindenki, hogy nem éri meg, míg a faluban egyetlen egy gazda maradt aki még vetett, aratott, s állatai voltak. Ezt a gazdát is mindig biztatták:
-Miska, te, gyere, mert csinálok neked helyet a gyárban. hagyd a földtúrást, hagyd a ganézást, fejést, kapálást, élj mint mi, mint az urak!
De Miska nem ment. Maradt a faluban, s amit lehetett mentette. A falu gyümölcsfáinak a termését összeszedte a földről, lekvárt, kómpotot főzött belőle az asszonya, disznókat tartott, majorságot, s élt szépen. Az emberek eljártak hozzá, s megvásárolták tőle azt, amit nemrég még ők is megtermeltek, s elégedettek voltak, hogy úgy élnek, mint a városi urak. Lassanként már nehezükre esett az is, hogy bejárjanak a városba, s otthagyták a gaztól felvert udvaraikat, a házaikat, s beköltöztek a városba. Eljártak az óriási boltokba vásárolni, ahol mindent lehetett kapni, s minden termék készen is volt, megfőzve, megsütve. csak melegíteni s enni kellett. De az emberek már nem örvendtek, hogy úgy élnek mint az urak. Szomorúak lettek, egybeszürkültek a betonnal, s vágyták a falujukat, az erdőt, a kaszálót, a folyót. De már nem volt visszaút, mert bekerültek a mókuskerékbe, s szürke fogyasztókká váltak. Néha némelyikük beült a puccos autójába, s kiment Miskát meglátogatni, s egy napi boldogság lett így a része. A falu neve is megváltozott, nem tudni ki cserélte fel a táblát, amin ez állt: Dologfalva. Mindenesetre immár ez fogadta a látogatót: Nemérimegfalva. S ez a név olyan nagyon szomorú, s úgy elfacsarintotta az emberek szívét, hogy úton, útfélen mesélik Dologfalva történetét, hátha más falvak megmenekülnek a Nemérimegfalva táblától. Sajnos azonban mind több ilyen nevű falu van.
Bár pár éve elkezdődött valami. Egy pár régi dologfalvi lakos összefogott, kiment az ősi faluba, s nagy titokban elkezdték felújítani a kidőlt oldalú házakat. S mikor készen lett, hazatértek, és elkezdtek szépen dolgozni: vetni, kapálni, tyúkocskákat, malacokat vásároltak Miskától, az istállók lassan megteltek, s a faluban életillat kezdett ismét terjengeni. Volt, amelyiket visszaszippantotta a város mókuskereke, de volt aki kitartott. Mind többen gondolkoznak hasonló cselekedeten, de a határban még mindig ez a tábla áll: Nemérimegfalva.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | ápr 24, 2019
Gyermek- és fiatalkorom tulajdonképpen két, homlokegyenest különböző, részre oszlott. Ma erre csodálkoztam rá, és arra, hogy a két szakasz közötti éles törés hogy is nem vágta el az elmém épségének a fonalát. Szüleim boldog házasok voltak, és harmonikus kapcsolatukba előbb a nővérem, majd én érkeztem meg, végül, de nem utolsó sorban a húgom. Tényleg boldog volt ekkor a gyermekkorom. Nyaralni jártunk, minden évben két hetet a hegyekben, kettőt a tengerparton töltöttünk, mindenünk megvolt, s szerető, törődő szülőkkel, széles rokonsággal, nyájas nagymamával, sok kuzinnal voltunk megáldva, s erre a boldogságra csak Édesanyu súlyos asztmája nyomta rá a bélyegét, mely időnként alattomosan feltört, és rohamot okozott, s mely végül a halálba kergette, nagyon fiatalon, mindössze 36 esztendősen. Ekkoriban Romániában még jól élt a nép, a boltok tele voltak minden jóval, a jegyrendszernek hírét sem hallottuk, mindenkinek lakása, munkája volt, ez az a pár esztendő volt, amikor a kommunizmus még nem tombolt nagy erővel, és inkább az előnyeit élveztük és éreztük, mint a hátrányait, főleg mi, gyerekek. Aztán mikor még egy hónap volt hátra a tizenkettedik születésnapomig, Édesanyu váratlanul, és mindenki számára megdöbbentő módon belehalt az asztmájába, a XX. században. Erről a hirtelen halálról aztán később mást is elmondtak nekem, de ezt nem szeretném részletezni.
Szinte ezzel egy időben kezdődött a Ceausescu által “aranykornak ” titulált korszak, amikor a boltokból sorra eltűnt minden, a jegyrendszert bevezették, és a szekuritáté is sűrűn kezdte elvinni a hajnali órákban a “felforgató elemeket”. Mondhatnám, hogy a csengőfrász ideje volt ez, de nem lenne igaz, hiszen az áram is ritka vendég volt a háztartásokban, mindegyre lekapcsolták, mondván így spórol az ország. A boldog gyermekkor végéhez ezek a dolgok is hozzájárultak, s az én drága Édesanyám helyét elfoglalta a mostoha, aki, mi tagadás, mostohán is bánt velünk, s bár felnőtt fejjel igyekeztem neki mentésget találni, ez bizony nem sikerült. Egészen egyszerűen gyűlölt bennünket, s ennek megfelelően is bánt velünk. Én elkezdtem kamaszodni, nővérem már nem élt otthon, húgom még aprócska volt, s más menekvést abból a szörnyűségből nem láttam, mint elszökni, csavarogni, barátoknál meghúzni magam, sőt, ekkoriban szoktam rá a dohányzásra is , “haverkodó” mostohám unszolására ( bár, hála Istennek, ettől most már két éve megszabadultam ). Hogy miért írom ezeket le, s teszem nyilvánossá? Mert nemrégiben már másodszor fenyegetett meg az akkori mostohám, hogy úgymond “kiteregeti a szennyest”. Véleményem szerint nincs mit kiteregessen, mert ezek a dolgok szomorúak bár, de nem szégyellnivalóak, vagy ha mégis, hát nem én vagy a testvéreim kell szégyelljük magunkat.
Szóval én elkezdtem szökdösni otthonról, apámék állítólag a miliciával kerestettek. Szerintem ha tényleg kerestek volna, meg is találnak, hiszen tudták kik a barátaim, hol húzhatom meg magam, illetve amikor nem jutottam be barátokhoz, mert az ők szüleik nem engedték meg, hogy ott alhassak, akkor bizony kinn, a szabadban, parkok padjain aludtam, s nappal a város környéki kukoricásból loptam a kukoricát és nyersen ettem. Nem, büszke sem vagyok rá, hogy ilyesmire fanyalodtam, de nem is szégyellem, hiszen egy kiskamasz voltam pusztán, akit az élet vihara erősen megviselt, és nem volt számára más menekvés. Egészen addig, míg a nővérem ezt a helyzetet már nem nézhette, és magához vett. Próbálta a húgom is elhozni onnan, de sajnos nem sikerült, csak rövid időre, és mostohám aljas módon visszaszerezte. A torkom elszorul amint e sorokat írom, és nem magam miatt. A húgom miatt. És így, felnőtt fejjel, rettenetesen sajnálom, hogy nem tehettem semmit az érdekében, akkor sem, ha nagyobb voltam, hiszen ha nagyobb is, de mégiscsak egy gyerek… És az élet nem engedte, hogy mellé álljunk. Ezt soha nem tudom annak a nőnek megbocsátani, aki ezt tette velünk. Akinek nem volt elég az, hogy apám feleségül vette, minket is kellett kínozzon. A részletektől a nagyérdeműt megkímélem, ha nem muszáj, nem írom le, mi volt az, amit tett konkrétan, hiszen ő még él, a szüleimmel ellentétben, él és fenyegetőzik, átkozódik, még mindig. Csak azért nem írom le a részleteket, hogy ne kerüljön emiatt kellemetlen helyzetbe. De ha rákényszerít, megteszem.
A végére még leírom, hogy meggyőződésem, hogy nem véletlenül úsztuk meg ép lélekkel ezt az egészet. Isten ott fenn van, és figyel. Minket megmentett. Talán őt is megmentené… Talán ez marad az én nagy bűnöm, hogy neki, egyedül neki ezen a kerek világon, nem tudok megbocsátani. Hát kiteregettem a “szennyesünk” egy részét. Ezzel az írásommal semmi mást nem akartam megmutatni, csupán azt, hogy már túl vagyok azon, hogy féljek az ilyen fajta fenyegetőzésétől, már nem az a kamasz kislány vagyok, aki rettegett tőle. Már nem félek szembenézni a gonosszal.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | ápr 20, 2019
Volt idő, mikor még lakkoztam a körmöm, mert azt gondoltam az fontos, azt kell, az hozzátartozik egy nő életéhez, s ha egyszer nincs kifestve, az es lehet, mind itt halunk. Régebben öreg embereket is ápoltam, gondoztam, otthonukban, Némethonban. Volt nekem egy papóm, akire évekig vigyáztam, s jó alaposan össze is szoktunk, s mint valami rigolyás vén barátok, vicsorogtunk egymásra, de alapjában véve csendesen léteztünk, s kedveltük egymást. Hatalmas házban laktunk kettecskén, nekem a szobám és a fürdőm a második emeleten volt, a papóé az elsőn, a nappali , konyha a földszinten. Ezen kívül persze voltak még szobák, de mi azokat nem használtuk.
Egy kora nyári délután papó éppen az ebéd utáni pihenőjét töltötte a nappaliban, s én, mint mindennap ilyenkor, felvonultam a szobámba, s valami nyugalmas elfoglaltságot kerestem. Ránéztem a körmeimre, s felötlött bennem, hogy ideje lenne újralakkozni. Nosza, a gondolatot tett követte, elővettem a tulipiros körömlakkot, s a művelet sikerességéhez szükséges egyéb holmikat.Áztattam, reszeltem, vágtam, bőrikét nyiszáltam, s lám, az eredmény: csudaszép tulipiros körmök, szép frissen, csillogóan gyönyörködtetve a szemem. Mivel a szünetem ekkorra letelt, szépen, óvatosan , hogy a még meg nem száradt körömakk ne sérüljön, felemeltem a laptopom, hogy lecammogjak vele a földszintre. Elindultam. Félúton a lépcsőn megbotlottam, s a laptop olyan szögben kezdett kifordulni a kezemből, ami erősen veszélyeztette tulipiros ékességem.
A pillanat tört része alatt döntöttem…. Kecses ívben elhajítottam a laptopot, s elégedetten vettem tudomásul, hogy a gépezet ugyan lebukfencezett a maradék harminc lépcsőfokon, s kilehelte az aksiját es magából, de a körmeimen a lakk sértetlen. Megnyugodva léptem át a maradványokon, hiszen még mindig nem száradt meg a körmöm, az összeszedését, s szemrevételezését későbbre halasztottam, s mint később kiderült, nem szenvedett sérülést a kütyü, így megerősödött bennem a hit, hogy inkább minden repüljön, mint a lakk sérüljön. A földszinten a következő látvány fogadott: Papó áll, s a nadrágja félig letolva, kezében a kávézóasztalról szerzett szalvéta, gombóccá gyúrva, és kicsavart pozítúrában próbálja tisztogatni magát, mert mint kiderült e röpke idő alatt heveny hasmenés lett úrrá rajta, s nem jutott el a toalettig, ő pedig úgy gondolta, nem zavar meg engem a szünetem jól megérdemelt nyugalmában, sitty-sutty rendbeszedi ő magát. Mondanom sem kell, a rendbeszedés még több “maszattal” járt. Álltam, kissé felemelt, csak a száradó körmökre jellemző pózban leledző kezeimmel, éppen nagy levegőt véve, szájat csücsörítve, hogy ütemesen rálehelgessek a tulipiros körmökre, mintegy sürgetve a folyamatot, s megmeredtem.
Farkasszemet néztünk papóval, s sokáig nem szólt egyikünk sem. Ő gombóccá gyűrt szalvétával a kezében, félbemaradt mozdulattal, én csücsörítve, felemelt kezekkel, levegőt sem véve. Papó törte meg a csendet.
-Amikor megszáradt ugye segítesz? – kérdezte, s jó messzire hajította a szalvétagombócot.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | ápr 19, 2019
– A szentelni való van a kosárban?
– Az.
-Jól van.
A parázsból kicsi láng kapott új erőre, s megvilágította anyó ráncoktól barázdált arcát. Szinte ábrándosan nézett maga elé. A szeme, gondolta apó, az még pont úgy csillog, mint akkoriban. Milyen szép öregasszony lett belőle! Igen, még most is szép. Ez a belső szépség mindig átvilágított mindent körülötte. Nagyot sóhajtott az öregember.
-Főzzek teát? – hajolt a beteg fölé, s gyengéden igazított egyet a párnán, hogy az asszony jobban feküdjön.
– Főzhetsz. Abból a keverékből, apókám, amit még együtt szedtünk.
-Jó.
Merev térdekkel cammogott a sparhelthez, s feltette a vizet forrni. Leakasztotta a szögről a vászonzsákocskát, amit anyó varrt, ki tudja milyen régen, s melynek kopott virágai meséltek, rétekről, szerelemről, háborúról, vetésről és aratásról, magáról az életről. Milyen otthon illata van ennek a teának. Szerette ezt az illatot, érezte benne az eljövendő ízt, s eszébe jutott a tavalyi nyár, mikor még ketten bandukolva járták a mezőt, erdőt, s gyűjtötték a teának valót. Anyó már gyenge volt, meg-megálltak, hogy szuszhoz jusson. S beszélgettek, emlékeztek. Sokat kacagtak s megállapították, hogy most már tényleg megöregedtek, hiszen szinte versenyben mondják kinek mije fáj.
Hazaérve szétterítették az illatos növényeket, s ez az illat beitta magát az otthonukba. Mikor megszáradt beletették a vászonzsákba. Anyó aznap már délután lefeküdt, s többet nem volt ereje felkelni. Azóta fekszik. Lassan esztendeje. Apó gondozza, zokszó nélkül csinál mindent a házban és a ház körül. Jancsi, az egyszem gyermekük fogadni akart valakit anyó mellé. de apó nem engedte.
– Amíg én mozdulni tudok, fiam, addig én csinálom.
Jancsi vonakodva ugyan, de elfogadta a döntést. Mikor hazalátogat, mégis mindig felajánlja, mintegy saját lelkiismerete megnyugtatására. Sóhajtva töltötte ki a teát, s vitte be anyónak. Óvatosan, minden mozdulatára ügyelve, ültette fel az öregasszonyt, s míg az a forró levet szürcsölte, mesélt neki. Felidézte a szép időket, mikor anyó leszökött a kert végébe hozzá, mert a vén gazember nagyapja tiltotta tőle, s kuncogva emlékezett a szöktetés estéjére. Aztán hozzájuk került a nagyapa, lerobbanva, kiszolgáltatva. Ők a sok rossz ellenére, amit tőle kaptak, becsülettel ellátták, s a tisztaszobában lehelte ki a lelkét, megszelídülve léte utolsó éveinek szenvedése alatt. Anyó csak hallgatott, néha egyetértése jeléül bólintott. Mikor apó már egy ideje nem beszélt, akkor szólalt meg:
– Feküdjünk, apókám. Holnap húsvét.
Az öregember elvégezte az esti dolgokat, s nyögve huppant a vén diófa ágyba. Sokáig sóhajtozott még, vissza -vissza tért a múltba, s már éjfél jól elmúlt, mire elszenderedett. Reggel ott állt a falubeliekkel a templomban, megszenteltette az ételt. Hazafelé megint elkalandozott gondolatban. Erős ,fiatal férfikorára emlékezett, mikor Jancsikát a karjaiban tartotta ilyenkor, s hárman mentek ételt szenteltetni. Hazaérve egyenesen a szobába ment.
-No, meglett, anyó. Hozom is be.
-Ne. Engem vigyél ki, asztalnál akarok enni.
Apó, mint mindig, ha a felesége valamit kért tőle, teljesítette a kívánságot. Kicsit nehezen, de ki tudta vinni az öreg, beteg testet, s az előre elkészített karosszékbe tette. Oldalát kipárnázta, s egészen közel tolta az asztalhoz. Mindenből csipegetett anyó egy keveset, s arcába kezdett visszatérni a szín. Apó reménnyel telve nézte, s imájában a hála is ott volt, hogy a Megváltó Úristen, íme csodát tett. Gyöngéden fektette vissza az öregasszonyt a szentelt reggeli után az ágyba. Az, mikor már be lett takargatva, megfogta embere kezét, s finoman az ajkához emelte, és leheletszerű csókot nyomott rá.
-Menj, Mózsi, szedd le az asztalt. A szenteltből jut még holnapra es.
Apó kiment, gondosan elvégezte a dolgot, s a ház előtt elmerengve üldögélt egy keveset, majd azzal a szándékkal térült be az asszonyhoz, hogy ebben a ragyogó szép napsütésbe ki fogja hozni, a karosszékbe, kicsi friss levegőt szívjon. Anyó arca kisimult, már túlvilági színe volt. Csendesen, békésen kialudta magát az életből. Apó sokáig állt az ágya mellett. Szenteltet ettél utolszor, anyókám, drága szép virágszálam, szenteltet, gondolta mindegyre az öregember. Harmadnap eltemették. Jancsi és a felesége még ott maradt pár napig. Győzködték apót, hogy költözzön be a városba hozzájuk. De apó nem akart.
-Én már csak itt várom meg fiam.
-Mit, édesapám?
-A feltámadást, fiam, a feltámadást.
S ott maradt az öregember, várta a feltámadást, még egy esztendeig. Ő is húsvétkor hagyta itt ezt az árnyékvilágot. Utolsó szavaival imádkozott. S tudta, közel már amire várt: a feltámadás.
Hozzászólások