Gyerekgyász

A minap jutott eszembe, hogy milyen rettenetesen egyedül maradtam, mikor Édesanyu meghalt… Persze, eddig is tudtam, de ebben a formában igazából még nem gondoltam bele. Hercike húgomat felvitte Édesapú mamához, Gabi nővérem már nem lakott otthon. Apám és én maradtunk a lakásban. Mennyire féltem mindentől… Ezek az emlékek csak most jönnek elő. Eddig, úgy tűnik, jó mélyre elástam. Tizenkét éves voltam. Már nem kicsi lány, de még nem is nagy. Emlékszem, Édesapu reggelente elment dolgozni, s én teljesen egyedül maradtam otthon. Rettegtem. Nem tudom mitől, mert nem fogalmaztam meg. Még sötét volt, s nyáron nem volt iskola, de mikor volt is, nekem csak nyolcra kellett mennem, apám ötkor elment. Kinyitottam a szobám ablakát, és az ablak alatt lévő íróasztalra tettem egy párnát, az alá egy konyhakést, ha támadás érne, leültem a székre s fejem a párnára hajtottam, úgy szundítottam még vissza… Azt, hogy ki támadhatott volna meg, nem tudom, de azt igen, hogy az ablakot azért nyitottam ki, hogy segítségért tudjak kiáltani, ha kell. Felnőtt fejjel azt gondolom, hogy zaklatott lelkiállapotom miatt voltak bennem eze a félelmek.
Mikor az iskola elkezdődött sem lett jobb egy kicsit sem. Az osztálytársak tudták, hogy milyen szörnyű vakációm volt, elvesztettem drága, szeretett Édesanyám. Mindenki úgy bánt velem, mint a hímes tojással, s sajnálkozva néztek rám, beszéltek velem.Már amikor beszéltek velem. Gyerekek voltak, nem sok mindent tudtak kezdeni a helyzettel. És én is gyerek voltam. A kamaszkor küszöbén álló, suta kislány, és úgy éreztem, senkim a világon nincs. Ezekben a hónapokban, úgy gondolom, a családom minden tagja a maga fájdalmával volt elfoglalva, amit Édesanyu távozása okozott. Mindössze 36 éves volt… S senki nem vette észre, mennyire egyedül hagytak. Ezért is történt meg az első szökésem, ami nem is volt igazi szökés, sokkal inkább félreértés. Hercike mamánál volt, s valamiért apám engem is felküldött a másik mamához, hogy délután onnan menjek iskolába. Abban az időben volt délutáni “műszak” is a suliban.
Én fel is mentem, szót fogadtam. Még az oda vezető út gondolataira is emlékszem… Szomorú, fekete volt a sok tolakodó gondolat. Nem láttam magam előtt semmit, semmiféle jövőt, el nem tudtam képzelni, hogy lehet élni anya nélkül. Török nagyanyámhoz, apám anyjához kellett mennem. Ő volt a szigorú mama. Rendben meg is érkeztem, mama enni adott, kimehettem a kertbe játszani, s mikor elérkezett az idő, elindultam az iskolába. Mint utóbb kiderült, 12 órára kellett volna mennem, de én azt hittem egyre kell. Megérkeztem, és legnagyobb megdöbbenésemre az osztályteremben apám is ott volt, az osztályfőnökkel beszélgetett, a gyerekek pedig körbevették őket. Babu barátnőm is ott volt, s a felnőttek éppen őt faggatták. Ugyanis előtte való nap én azt mondtam Babunak, hogy azt hiszem inkább öngyilkos leszek, mert így nem lehet élni. Apám, szegény, elfelejtette, hogy mamához küldött. Mikor nem érkeztem meg az első órára, Babu elmondta az osztályfőnöknek, hogy azt hiszi valami bajt csináltam, ártottam magamnak, hisz azt mondtam neki.
Az osztályfőnök rohant a tanáriba, felhívta Édesaput a gyárban, hogy hol vagyok, mert né mit mondott Babu. Apám leblokkolt, s kétségbeesett, teljesen elfelejtette, hogy ő küldött el, s hazarohant. Persze, nem voltam otthon, ezért berohant az iskolába, s elkezdték faggatni Babut, hogy hátha valami nyomon el tudnak indulni. Ekkor érkeztem meg én. Most, hogy előjött az emléke, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a jelenetet. A pillanatnyi ledermedés után szegény jó apám zokogva ölelt magához, s könyörgött, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, soha, ígérjem meg. Az osztály szinte egyszerre sóhajtott fel, hogy nem történt tragédia. Én meg álltam ott, sután-bután, s sokára értettem meg, mi történt. És amikor megértettem, azt hittem megszakad a szívem Édesapuért…. Mit érezhetett szegény, mennyire meg lehetett rémülve…
Azon a március nyolcadikán az osztály összepótolt, és nekem vettek egy csomó ajándékot. Ezek az ajándékok hivatottak elmondani nekem, hogy mennyire mellettem állnak, s szeretnek. Legalábbis én úgy éreztem.
Apám nemsokára asszonyt hozott a házhoz, s elkezdődött egy újabb kegyetlen kálvária. Magam sem tudom melyik volt kegyetlenebb , nehezebb. Az, amikor 12 évesen egyedül bolyongtam a felnőttek között az óriási fájdalmammal, vagy az, amikor lázadó kamaszként küzdenem kellett azért, hogy normális maradhassak. De ez egy másik történet.
Emberek, figyeljetek jobban a gyerekekre…

( A fotón a szüleim vannak )

 

A legyem

Fotó: internet

 

Kicsi koromban egyszer egy délutáni alvásom közben beszemtelenkedett egy légy a fülembe. Rettenetes élmény volt arra ébredni, hogy valami óriási zajt csap, zúg, mozog, s nehezen szabadult ki onnan. Azóta is, immár lassan 45 éve, nappal csak úgy fekszem le, ha lefekszem, hogy az egyik fülemen fekszem, a másikat betakarom. Ebben a kánikulában semmit nem takarok be magamon, de a fülem igen. S mivel errefelé még este tízkor süt a lemenő nap, így gyakran ezt teszem. Akkor is így járok el, ha nincs benn légy. És nálunk nincs benn, mert mániákusan vigyázok hogy ne legyen. Szúnyoghálok vannak az ablakon, ajtón, légycsapóból elektromos van kéznél. Ha véletlen az ajtó nyitásával besomfordál egy, addig jövök – megyek a lakásban a légycsapóval, ami elektromos, ugyebár, míg el nem kapom, s halálra nem perzselem. Igen, igen, kegyetlenség, de nem én találtam fel, s nem én kezdtem a mostani legyek őseivel a háborút.

Tegnapelőtt a fürdő ablakán megadta magát a szúnyogháló, s egyik sarka lefittyedt. Mire észrevettem, már benn is volt egy légy. Egy közepes termetű, a szokottnál kicsit hangosabban zúgó, és sebesebben repkedő, enyhén zöldes színű légy. Nosza, előkerestem a légyfogót, az elektromosat. Sokáig kergettem, de mindegyre kicsúszott a csapó útjából, s megúszta. Már-már kezdtem gyanakodni, hogy ebből keményebb csata lesz, s lőn. Kénytelen voltam este úgy lefeküdni, hogy az uramnak kiadtam az ukázt: ha éjjel kimegy a hálóból, szokásunkkal ellentétben csukja az ajtót, mert ellenség leledzik a házban. Végtelen türelemmel megáldott emberem pisszenés nélkül vette tudomásul a harci helyzetet, s kérésemnek megfelelően cselekedett. Tegnapra aztán kimerült az elem a légyfogóból. Na, nem baj, úgyis máshol van dolgom, töltőre tettem az elemeket, s a  dög megúszta még egy darabig. Estefele nekiálltam , üzembe helyeztem a fegyverem, s hajrá, csatára fel!

Eltelt két óra mire beletörődtem, hogy vagy kiment, a csata hevében néha kinyitott ajtón keresztül, vagy a szüntelen repülésbe belepusztult, s valahol senyved a teste, majd nagytakarításkor felporszívózódik. Ezzel nyugodt lélekkel lefeküdtem. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy ott dünnyög a szobában az eszemadta! Fúriaként pattantam fel, kirobogtam a konyhába, s vissza az elektromos fegyverrel, legyet ölni, perzselni, megnyúzni, s még egyéb kárt is tenni benne! Fent repkedett teljes nyugalommal a csillár körül, ahol nem értem el, s komolyan mondom, mondikált. Hogyaztmondja: ” Nem lehet a légynek békét hagyni? Kergetni kell, fegyverrel rátámadni? Hát nem férünk meg ebben a nagy házban mindketten? Hát tehetek én az őseim bűneiről? ” . Én dühösen ugrándoztam, de sehogy nem tudtam elég magasra ugrani, így mikor megszólalt az éjjeliszekrényen az ébresztő, csak ennyit mondtam: ” Szerencséd van, megúsztad! De mire hazaérek híred -hamvad ne legyen, mert nincs kegyelem! ” Azzal elkészültem, s elmentem munkába.

Hazaérvén, a hőségtől tikkadtan nyúltam a hűtőbe hideg vízért, s fáradtan huppantam le az asztal melletti székre. Már majdnem a számnál volt az üveg szája, mikor az abroszon megláttam őt. A legyet. Az utóbbi napjaim ádáz ellenségét. Jobb kezemmel éppen elértem a pultra tett fegyverem. Lassan, óvatosan nyúltam érte, s ugyanilyen lassan közeledtem a szundikálni látszó légy felé. Ajkaimon már készülődött szárnyrakelni a diadalittas csatakiáltás. Anélkül, hogy felébredt volna, ráfektettem a rázós lapját a légyölőnek, s kéjesen benyomtam a gombot, hogy halálra süssem. Tudni kell erről a készülékről, hogy ha szúnyog, darázs, s egyéb repülő rovar kerül a közelébe, s én megnyomom a gombot, azonnal fickándozni kezdenek, és pillanatokon belül áramtól holtraváltan megdöglenek. Érezni a perzselt szagot is. Namármost, az én legyem feküdt továbbra is nyugodtan, meg se moccant. A perzselt szag is elmaradt. Csodálkozva emeltem fel a készüléket, hogy megnézzem lemerült-e megint.

Őlégysége ebben a pillanatban vígan megrázta magát, nyújtozott egyett, s elegánsan tovább libbent, esküszöm, röhögve. Most van egy házi legyem. Nem fogom megölni. Amelyik légynek ennyi esze van, s így tudott rángatni engem három napon át, az megérdemli, hogy éljen. Majd letakargatom amit le kell, s ilen pluszmunkákat végzek miatta. Egy befőttesüveg fedelébe tettem ki neki vizet, egy másikba valami parizert, mert van nekem lelkem, nem veszejtem éhen, ha már ez a helyzet…Végelgyengülésben pusztul majd el. Apropó… Mennyit él egy légy, ha nem ölik meg?

 

 

Echte ungarische lángos

Az úgy kezdődött, hogy a Mamival sétálni mentünk, pontosabban ő a székben ült, én toszogattam előre. Nagyon szerettem ezt a Mamit, bár már teljesen demens volt, az a szívbéli jóság, ami az alaptermészetét jellemezte, megmaradt. Szóval sétálni mentünk, s belebotlottunk a városnapokba. Volt ihaj es, meg csuhaj es, s lacikonyha lacikonyha hátán kínálta a portékáját. Az egyik előtt nagy sor állt, s rajta a felirat: Echte Ungarische Lángos. Történt mindez még Ausztriában, s akkoriban a határ még létezett a két ország között. E ténynek a későbbiekben lesz jelentősége. Na, mondom Maminak, ebből mi veszünk, s eszünk, biztosan finom, ‘sze ölik egymást érte a derék osztrákok.

Mit ne mondjak, enyhén szólva is csalódást okozott. Előre meg voltak sütve, s mikróban melegítették sorra őket. De Mami a többi honfitársával együtt, jóízűen megette. No, mondok, megálljatok, megmutatom én milyen az echte ungarische lángos. Azzal hazafelé kunkorodunk, s én szépen begyúrtam a messze földön híresen finom lángostésztámat, megsüttem, s Mami népes családja körében szétosztottam. Volt is csudálkozás, hálálkodás, s jó étvágy. Azt állították, hogy életükben nem gondolták volna, hogy a lángos ilyen is tud lenni. Én meg büszkén, kidülesztett mellel jöttem-mentem egy hétig a sok dicsérettől elalélva.

Telt múlt az idő, s nekem lassan pakolni kellett a bőröndömet, hogy hazamenjek jól megérdemelt pihenésem kitölteni. Utolsó nap csak Mamival ketten voltunk otthon, az egész család elutazott valahova. Estére vártuk őket s a váltótársam. Gondoltam egy merészet, s bedagasztottam egy jó nagy adag lángostésztát, hogy meglepjem őket. Míg kelt, a bőröndöm készre csomagoltam, csak a szükséges pár dolgot hagytam kinn. Mire végeztem az idő eltelt, s nekiálltam sütni a lángost. Kicsit rosszabb lehetett a liszt vagy az élesztő, mert nem valami hejjde nagyra nőtt a tészta, de idő morfondírozni nem volt, ha kész akartam lenni mire megjönnek.

Beledobtam az első darabokat a forró olajba, s eléggé morogtam a bajszom alatt, látván, hogy a megszokott eredmény elmarad, s csúf, lapos izék lettek a szép pihekönnyű lángos helyett. De kisütöttem, hiszen nem dobhatok el ennyi élelmet, s időm se volt újrakezdeni mindent. Mikor készen lett Maminak megkentem egyet fokhagymával, tejfellel, s rászórtam a reszelt sajtot. Szegény drágám már nyálcsorgatva várta, hogy ehesse, szinte egyetlen megmaradt öröme az étkezés volt. Hanem amint annyira hűlt, hogy beleharaphatott, s ő meg es tette, a falat megállt a szájában, s úgy maradt. Kérdem tőle mi a baj? Válaszul a konyha másik sarkába köpte a falatot, s a kezében lévő izét ki akarta dobni az ablakon, ami csukva volt, de Mami eltalálta. Csendesen csúszott lefelé a tejfeles felével landolt lángosféleség…

Mese nincs, meg kell kóstolnom. S lőn. Én nem tudtam olyan messzire köpni mint Mami… De szívesen az ablakhoz vágtam volna a kezemben lévőt, ha nem én kell letakarítsam. Olyan sós volt mint a géra. Gondolom kétszer sóztam. Ezért nem kelt meg, ezért lett ehetetlen. De a helyzetet meg kell oldani! Ezt a szégyent nem vállalhatom! Fogtam a vájlingnyi lángost, alaposan becsomagoltam, papírba, nájlonzsákba, s még egy nájlonzsákba, s begyömöszköltem a bőröndömbe. Mikor megérkeztek, s megkérdezték, hogy süttem-e valamit, mert úgy érzik, egy angyal ártatlanságával s szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy nem. Kissé csalódottak voltak, de túlléptek a dolgon.

Másnap reggel korán elbúcsúzkodtam, s a Mami veje kivitt a vonathoz. A lángos esete teljes homályba borult, alig vártam, hogy magyar földre érjek. Csak előbb érkeztek a vámosok. Valamit nagyon kerestek, mert szokatlan módon kinyittatták mindenkivel a csomagját a vonaton. Hozzám is elértek, s ekkor már bennem ott motoszkált, hogy a bőröndömben hatalmas mennyiségű lángos van, fekete zsákokban. De nem volt apelláta, ki kellett nekem is nyitnom a csomagom. A vám szigorú őrei közül az egyik rábökött a fekete zsákra: Mi az? Én irultam, pirultam, hebegtem valamit az orrom alatt, s gondolom ettől mérhetetlenül gyanússá váltam, mert az utastársak elkezdtek messzébb húzódni a közelemből. s a vámosok felélénkülve kérdezték ismét, immár nyomatékosabban: MI AZ? Egyikük meg is tapogatta, s kissé undorodva kapta vissza a kezét, mikor megérezte a tészta állagát. Kénytelen voltam összeszedni magam, s kinyögtem: Lángos.

Mindenkinek elkerekedett a szeme. A sokat látott vámosoké is. Lángooosss??? De asszonyom, kérem mutassa meg, nem hiszem! Megmutattam. S a feszült helyzetet felmérve, mely abból adódott, hogy nem értették, miért van tele egy disztingvált úriasszonynak látszó személy bőröndje lángossal, kénytelen kelletlen elmagyaráztam. Az egész vagon dőlt a röhögéstől, s szerintem a szomszéd vagonból is átjöttek csudát látni, annyin voltak. A vámosok hivatalos arckifejezése is a múlté volt, mert alig tudták a tekintélyüket valamelyest megőrízni a történteket hallva. Végül az egyikük megszólalt: Rendben van asszonyom, de miért nem dobta ki??? Miért cipeli országhatárokon keresztül? Mélységesen felháborodva mondtam, hogy azt azért mégsem vállalhattam, hogy az echte ungarische lángos neve bemocskolódjon, inkább hazacipelem. Esetleg itt most már megengedik, hogy leszálljak, s eldobjam? Nem engedték meg. Haza kellett vinnem. S mivel engem arra tanítottak, hogy élelmet nem dobunk el, gondoltam szépen megetetem a kutyáinkkal.

Szegény kutyák sem tudták olyan messze köpni, mint Mami… De kiköpték..

Méltóság, uszállyal

Szülői méltóságom teljes tudatában indultam el Debrecenbe, megvédeni ifjabbik magzatom a kirúgástól. A Refi egy jó iskola, az én gyerekeim is jó fiúk voltak. A legkisebb királyfi a bátyja után érkezett oda, ahol már a családnév ismerős volt, s várták es szeretetvel. A nagyobbik királyfi akkor már egyetemista volt, s a Refi udvarán volt a teológusok kollégiuma, ott lakott. Ennek a későbbiekben lesz jelentősége. Szóval be lettem hívatva, hogy elmondják, miért rúgják ki az ifjút. Két igazgatóval kellett tárgyalnom, s előtte 200 kilométernyit vonaton zötyögnöm. Tulajdonképpen tudtam az egész történetet, sőt, pironkodva vallom be, bűnrészes voltam. Ugyanis az történt, hogy a kisfiamat igazságtalanság érte, s én nem egészen törvényesen tudtam a pártját fogni.

A Refi kollégiumában az volt a szabály, hogy ha valaki valamilyen eseményre szeretett volna elmenni, akkor összegyűjtött egy bizonyos létszámú embert, akik szintén menni akartak, megszervezte az egészet, s ha a kollégium igazgatója jóváhagyta, mehettek. Magzatom kedvencei érkeztek akkoriban Debrecenbe, nevezetesen a Lar pour l’art társulat. Heteket töltött azzal, hogy megszervezze, beleadott apait, anyait, s sikerült is minden, tökéletesen. Aztán mikor odaállt az igazgató elé, hogy íme, megfelel a szabályoknak, s kérte, hogy írja alá az engedélyt, a nagybajszú, nagytekintélyű ember nemes egyszerűséggel annyit mondott:

-Természetesen, aláírom, csak egy nevet húzok ki a listáról, a magáét, Lakó.

Nem szerette a gyermekeimet. Már előtte a nagyfiamat sem. A hosszú hajuk volt az oka, tudtuk. De magyarázd el a kamasznak, hogy a szabályzat nem tiltja, de a tanárnak nem tetszik, s vágja le… Egyik sem vágta le… Szóval nem engedte el, pont őt. Hétvégén hazajött a gyermek, s elpanaszolta hogy járt. Vasárnap estére kellett visszamennie a kollégiumba, vasárnap este volt az előadás. Gondoltam egy merészet, egyik barát anyukájával megbeszéltem, hogy előadás után alhat ott a fiam, s még orvosi igazolást is szereztem neki, a kollégiumba pedig betelefonáltam, hogy csak hétfőn délután érkezik Attila.

Ez szép és jó volt, a műsor nagyon tetszett neki, csakhogy valaki meglátta, elárulta. Hát ezért nagyon felháborodtak, és ki akarták rúgni a gyermekem. No, én el is mentem. Hát ha hívtak, el kellett. Mikor megérkeztem a Refi udvarára már nagyon kínozott a szükség, s szépen bementem Pisti fiam szobájába a mosdóba. Onnan, mikor elérkezett az óra, egyenesen az igazgatói iroda elé siettem. Energikusan bekopogtam, a kikandikáló titkárnőnek elmondtam, hogy engem ide hívtak, s én jöttem porontyot menteni, mire ő arra kért foglaljak helyet a folyosón, majd szólítanak. ücsörgött ott még pár szorongó szülő, de senki nem beszélgetett. Mivel az idegeim pattanásig feszültek, tudatában lévén annak, hogy bár igazságtalanul bántották a gyerekem, én mégiscsak törvényt szegve álltam mellé bűntársnak, le s fel sétáltam, nem ültem le.

Éveknek tűnő percek után behívtak, az iskola és a kollégium igazgatója is ott volt. Bő fél órás tárgyalás után, amikoris, ha tehették volna talán tenyerest is osztogattak volna, adtak még egy esélyt Attilának. ( Aztán ott érettségizett le ) . Én belül remegve az átélt izgalmaktól, de profi színészeket meghazudtoló külső keménységet mutatva, határozottan felálltam, s kezet nyújtottam az iskola méltóságteljes igazgatójának, s fordultam kifele az ajtón, amikor megláttam, észrevettem… Csak egy villanás volt, de tudtam, mielőtt felfoghattam volna, hogy baromi nagy a gáz…Ekkor már tudatosan arra fordultam, azaz hátranéztem. Bő kétméteres vécépapír lebegett utánam, mint egy uszály. Senki nem szólt, hogy vegyem már le, valószínűleg a mosdóban becsípődött szalagot… Pedig egészen biztosan mindenki látta. Az igazgatók is. Egy határozott mozdulattal hátranyúltam, letéptem az uszályomat, s édesen elmosolyodva csak ennyit kérdeztem:

– Bocsánat, van itt valahol egy kuka?

Fülig pirult mind a kettő. Én csak belül pirultam. Kívülről ugyanolyan méltósággal vonultam ki, mint be.

Vezseny

A minap egy nagylétszámú csoportban szó jött Vezsenyről. Vezseny egy kicsi falu, 600 akárhány lakossal, a Tisza partján, akarom mondani a Tisza ölében. Mert körbeveszi a szőke folyó. Szárazföldön csak egyfelől lehet megközelíteni, onnan tovább már csak komp vihet. Se nem rosszabbak se nem jobbak az emberek, mint bármelyik faluban. Nehezen fogadnak be idegent, azt ki kell érdemelni, de ezt bármelyik faluról el lehet mondani. Erre igazából akkor döbbentem rá, amikor a fent említett csoportban szó jött Vezsenyről. Húsz esztendőt éltem ott, legtöbbet egy kicsi sáros utcájában, ahol szomszéd is csak egy volt, áldott emlékű Csöpi néni, s szemben a holtak, azaz a temető. Ebben a csoportban nem voltak valami jó véleménnyel a kis falvakról, s nekem, őszinte meglepetésemre, fájt, hogy a pesti nagyságák teli szájjal szidják a falusi embert, s az olyan kis falvakat, mint Vezseny. Ezért született meg ez az írásom, hogy kicsit megmutassam, mennyire más, mennyivel jobb a falu, a falusi közösség. No meg azért, mert nemrégiben barátoknak meséltem az alábbi történetet, és kértek, írjam meg. Hát megteszem.

Számomra is hihetetlen, de immár 19 esztendős a történet. Sok mindenre emlékszem, tisztán, világosan, de az emberi agy nem lexikon, így lehet, hogy apróságokban esetleg tévedni fogok. Kétezerben a Tisza, mint időnként tenni szokta, megnövekedett, s a növekedést abbahagyni nem akarta. Addig-addig növekedett, míg nem volt elegendő a vízügyesek védekezése, az önkormányzat is besegített. Ekkoriban közmunkásként dolgoztam a vezsenyi önkörmányzatnál, így jómagam is védekezni indultam minden reggel. Ez a védekezés még nem volt valami nagy dolog. Társammal, Sárikával, bejártuk a szakaszt a Tisza partján, ami a mi hatáskörünk volt, s közben vizsgálgattuk a gátat, nem-e szivárog valahol. Ha igen, szóltunk, s jöttek a szakemberek. Tettük ezt reggel héttől este hétig. Este hétkor leváltottak a férfiak, s reggelig ők figyeltek.

Egy szép nap aztán valahol ( nem emlékszem hol, pontosan ) nagyobb lett a baj. Kitereltek bennünket a falu egyik végébe, odahordták a rengeteg homokot, zsákokat, s mindenki lapáttal kellett szolgálatra jelentkezzen. Ebben a szakaszban már jöttek önkéntesek is, akik bejártak ugyan dolgozni a munkahelyükre, de munka után fogták a lapátjukat, s beálltak zsákot tölteni. Forró április volt, rövidnadrágban, polóban dolgozott a sok ember, szépen le is barnultunk. Valójában mi, akik a zsákokat töltöttük, tudtuk, hogy baj van, de valahogy nem éreztük még. Azok, akik elvitték a zsákokat, s közvetlen észlelték a bajt, látták, átérezték. Ezért a zsáktöltés egy vidám kaláka lett, viccelődtünk egymással munka közben, volt, aki énekelt, asszonyok, akik nem tudtak zsákolni valamilyen oknál fogva, sütöttek ezt-azt, s kihozták, körbekínálták,  ímigyen ők is részt vettek a védekezésben.

Egy ilyen tavaszi, de forró napon, mint mindig, kijött hozzánk a polgármester, s szomorú hírt közölt. A falu elején ott állnak a buszok, mindenki menjen haza, a legszükségesebbet pakolja össze, sajnos evakuálni kell a községet, nem tudjuk megmenteni. Soha életemben nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Azokat az arcokat. Az emberek megálltak, mozdulatlan lett mindenki és minden. Nem tudom mennyi idő telt el így. Azt sem tudom, ki volt az első, aki megmozdult, ki aki sírva fakadt. Hogy ki volt az, aki azt mondta: “Nem megyünk, itt maradunk, s megvédjük az otthonainkat”, sajnos elfelejtettem. Felemelő pillanat volt. Az emberek visszafordultak a zsákokhoz, homokhoz, lapátokhoz, s legalább ötször olyan erővel kezdtek dolgozni, mint addig. Sokáig mást nem lehetett hallani, csak a lapát csattanását, amint a homokba mélyed, majd a homok puffanását a zsákban.

Rosszul mondtam. Nem a pillanat volt a felemelő, hanem a következő napok. Hogy ez egy nap volt, kettő, vagy tíz? Igazából mindegy. Ami fontos, az az emberi összefogás, a példa, hogy mire képes egy közösség, ha együttes erővel valamit elkezd. Azon kisgyerekek számára, akik túl kicsik voltak kinn lenni segíteni a gáton, kinyílt a helyi óvoda, iskola, ott is aludtak, a tornateremben, matracokon. Aki nagyobb volt, jött segíteni. Beteg, köszvényes, csupán otthon üldögélő nénik, bácsik kihozatták magukat a helyszínre, székre ültek, s tartották a zsákot a fiataloknak. Az iskola konyháján főztek. Este reflektorokat állíttatott fel a polgármester, s azok fényénél dolgoztunk. Nem volt fáradtság-érzés, nem volt nyavalygás, nem keresett senki kifogást. Mentettük a falut. Mentettük az életeket, amik egy-egy házban felépültek évtizedek során. Harcoltunk a bősz Tiszával, már-már emberfeletti erővel. Mindenki, aki élt és mozgott. A munkahelyekre nem jártak be ezekben a napokban.

És győztünk. Az evakuálásra kirendelt buszok üresen mentek vissza. Vezseny megmenekült. Jó volt ott lenni. Jó volt megélni ezt az összetartozást; amikor mindeki minden sérelmet elfeledett, amikor a falu sorsa volt fontos. Az is lehet, akkor lettem én is kicsit vezsenyi… Már rég nem élek ott. Mégis, mai napig kapok üzenetet onnan: “mikor jössz haza? ha hazajössz, gyere felénk is.”

Hát nekem ez a legintenzívebb emlékem Vezsenyről. Azt hiszem, az igazi arcát ekkor mutatta meg.

Amikor megvertem a szatírt

Hogy az emberi agy milyen megfontolásból szed elő olyan emléket amit nem hogy elfelejtettem, de egyáltalán nem is tudtam róla, igazán fel nem foghatom. Ma meglepett egy emlék, sajnos egy rossz emlék. Ami eddig nem volt. Illetve, most, hogy itt van, s emlékszem, azt gondolom, hogy jó mélyen el volt ásva, annyira mélyen, hogy évtizedekig semmi meg nem mozdította. Azt sem tudom, ma mi volt az ami miatt kikelt a sírjából. Lehet, hogy megcsapott egy szag, vagy illat, esetleg a látókörömbe került valami, de az biztos, hogy én nem vettem észre. Szóval eszembe jutott a szatír.

Mindkét nagymamámhoz egy elég meredek domb tetejére kellett felmenni, ahova busz nem járt. Kálvária, így nevezte a város lakossága. A felnőttek kétszer is megálltak pihenni, míg felértek, mi gyerekek volt, hogy egyszer, de legtöbbször könnyedén felmentünk rajta. Rendes út volt ez, nem valami elhagyatott földút, hanem járdával, betonnal, s a járdát az úttól zöldövezet választotta el, bokrok, füves rész. Igaz, csak egyik oldalán volt járda, de az széles, kényelmes. Egyik felén az úttól elválasztó zöldövezet, a másik felén házak , kertek voltak.

Volt egy kert, már majdnem a legtetején a Kálváriának, aminek a kerítése tulajdonképpen a sűrűn nőtt bokrok voltak. Ebben a sűrűben volt egy megszakítás, egy beugró, vagy nem is tudom hogy nevezzem. Mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül is mehessek a nagymamákhoz, időnként felküldtek ezért-azért, vagy csak felengedtek a vakációban. Szerettem felmenni, s ismertem már a felvezető út minden zegét-zúgát. Egyszer, amint szórakozottan, szokásomhoz híven fejben egészen máshol járva, bandukoltam felfelé ennél a beugrónál megszólított valaki.

Érdekes az emberi agy, mert olyan élesek a képek, mintha most történt volna, ma, pedig tényleg nem is tudtam a létezéséről sem az emléknek… Odanéztem. Egy fekete ember állt ott. Nem, nem a bőre volt fekete. Valahogy ő maga, az egész lénye. Fekete volt a szeme, a haja, a szőr a keze fején, a bajusza, a szemöldöke… égetett, sütött belőle a feketeség. Szerintem, most ezt mondom, a lelke is fekete volt. Semmi rosszra nem gondoltam, csak az érzés volt ijesztő, mintha valami bekövetkezett volna, amitől féltem. De ezt csak egy pillanatig éreztem. Az ember kislánynak szólított, s mindössze annyit mondott, hogy nézzek oda. Lehettem 8-9 éveske.

Odanéztem, s ő szétnyitotta hirtelen a hosszú kabátját, és alatta meztelen volt. És fekete. Nagyon megrémültem, igaz, nem fogtam fel, hogy mi történik, csak rettenetesen félni kezdtem, s szerencsére ez a félelem nem bénított meg, hanem futásra ösztökélt. Lihegve érkeztem meg mamához, de a kérdésére, hogy miért szaladtam, csak a vállam vonogattam. Nem mondtam el senkinek. Nem mertem. Szégyelltem magam, hogy ez történt, rettenetesen, mélyen szégyelltem magam. Attól kezdve mindig féltem a beugrótól, s előtte elkezdtem szaladni, hogy véletlenül se kellejen megállnom, odanéznem. Mindig kifulladva érkeztem meg.

Aztán meghalt Édesanyu, és mi mamánál voltunk, ott aludtunk egy ideig, a húgommal. Egyszer felfele mentem a hegyen, nagyon friss volt még a vesztesség, a lelkem , szívem darabokban volt, és elgondolkodva lépegettem, folyamatos zokogás volt a bensőmben, és elfelejtettem szaladni a beugró előtt. Megmeredtem, mikor megszólított a fekete ember. Az állt ott, mintha az évek alatt, amióta először megszólított, végig ott lett volna, és én csak azért nem láttam többé, mert mindig szaladtam. Szóval állt ott, és kivillantva fekete fogait széttárta a kabátot, ami a meleg július ellenére is rajta volt.

Bennem elömlött valami óriási, fojtogató düh. Ekkor már 12 esztendős voltam. Álltam egy darabig, hagytam, hogy fojtogasson az indulat, és mikor már nem bírtam tovább, elindultam, rohanva, minden erőmet beleadva… De nem felfelé, nem menekülve, hanem be a bokrok közé, és nekirontottam a fekete embernek. Fejemet leszegtem, és felökleltem a meglepett embert, az hanyatt esett, és én most hallom a suppanását… Érzem az undort, ami elhatalmasodott bennem, amikor rájöttem, hogy ülök a fekete hasán és ütöm, ököllel ütöm a fekete embert, ahol érem. Ekkor felugrottam, és fejvesztve elszaladtam. S ezek szerint eltemettem magamban a történteket. De ma valamiért eszembe jutott. Feltámadt, és tisztán, sőt kristálytisztán emlékszem minden apró mozzanatára.

Dangerous man hiding under the hood in the dark night forest