Apó feltámadása

– A szentelni való van a kosárban?

– Az.

-Jól van.

A parázsból kicsi láng kapott új erőre, s megvilágította anyó ráncoktól barázdált arcát. Szinte ábrándosan nézett maga elé. A szeme, gondolta apó, az még pont úgy csillog, mint akkoriban. Milyen szép öregasszony lett belőle! Igen, még most is szép. Ez a belső szépség mindig átvilágított mindent körülötte. Nagyot sóhajtott az öregember.

-Főzzek teát? – hajolt a beteg fölé, s gyengéden igazított egyet a párnán, hogy az asszony jobban feküdjön.

– Főzhetsz. Abból a keverékből, apókám, amit még együtt szedtünk.

-Jó.

Merev térdekkel cammogott a sparhelthez, s feltette a vizet forrni. Leakasztotta a szögről a vászonzsákocskát, amit anyó varrt, ki tudja milyen régen, s melynek kopott virágai meséltek, rétekről, szerelemről, háborúról, vetésről és aratásról, magáról az életről. Milyen otthon illata van ennek a teának. Szerette ezt az illatot, érezte benne az eljövendő ízt, s eszébe jutott a tavalyi nyár, mikor még ketten bandukolva járták a mezőt, erdőt, s gyűjtötték a teának valót. Anyó már gyenge volt, meg-megálltak, hogy szuszhoz jusson. S beszélgettek, emlékeztek. Sokat kacagtak s megállapították, hogy most már tényleg megöregedtek, hiszen szinte versenyben mondják kinek mije fáj.

Hazaérve szétterítették az illatos növényeket, s ez az illat beitta magát az otthonukba. Mikor megszáradt beletették a vászonzsákba. Anyó aznap már délután lefeküdt, s többet nem volt ereje felkelni. Azóta fekszik. Lassan esztendeje. Apó gondozza, zokszó nélkül csinál mindent a házban és a ház körül. Jancsi, az egyszem gyermekük fogadni akart valakit anyó mellé. de apó nem engedte.

– Amíg én mozdulni tudok, fiam, addig én csinálom.

Jancsi vonakodva ugyan, de elfogadta a döntést. Mikor hazalátogat, mégis mindig felajánlja, mintegy saját lelkiismerete megnyugtatására. Sóhajtva töltötte ki a teát, s vitte be anyónak. Óvatosan, minden mozdulatára ügyelve, ültette fel az öregasszonyt, s míg az a forró levet szürcsölte, mesélt neki. Felidézte a szép időket, mikor anyó leszökött a kert végébe hozzá, mert a vén gazember nagyapja tiltotta tőle, s kuncogva emlékezett a szöktetés estéjére. Aztán hozzájuk került a nagyapa, lerobbanva, kiszolgáltatva. Ők a sok rossz ellenére, amit tőle kaptak, becsülettel ellátták, s a tisztaszobában lehelte ki a lelkét, megszelídülve léte utolsó éveinek szenvedése alatt. Anyó csak hallgatott, néha egyetértése jeléül bólintott. Mikor apó már egy ideje nem beszélt, akkor szólalt meg:

– Feküdjünk, apókám. Holnap húsvét.

Az öregember elvégezte az esti dolgokat, s nyögve huppant a vén diófa ágyba. Sokáig sóhajtozott még, vissza -vissza tért a múltba, s már éjfél jól elmúlt, mire elszenderedett. Reggel ott állt a falubeliekkel a templomban, megszenteltette az ételt. Hazafelé megint elkalandozott gondolatban. Erős ,fiatal férfikorára emlékezett, mikor Jancsikát a karjaiban tartotta ilyenkor, s hárman mentek ételt szenteltetni. Hazaérve egyenesen a szobába ment.

-No, meglett, anyó. Hozom is be.

-Ne. Engem vigyél ki, asztalnál akarok enni.

Apó, mint mindig, ha a felesége valamit kért tőle, teljesítette a kívánságot. Kicsit nehezen, de ki tudta vinni az öreg, beteg testet, s az előre elkészített karosszékbe tette. Oldalát kipárnázta, s egészen közel tolta az asztalhoz. Mindenből csipegetett anyó egy keveset, s arcába kezdett visszatérni a szín. Apó reménnyel telve nézte, s imájában a hála is ott volt, hogy a Megváltó Úristen, íme csodát tett. Gyöngéden fektette vissza az öregasszonyt a szentelt reggeli után az ágyba. Az, mikor már be lett takargatva, megfogta embere kezét, s finoman az ajkához emelte, és leheletszerű csókot nyomott rá.

-Menj, Mózsi, szedd le az asztalt. A szenteltből jut még holnapra es.

Apó kiment, gondosan elvégezte a dolgot, s a ház előtt elmerengve üldögélt egy keveset, majd azzal a szándékkal térült be az asszonyhoz, hogy ebben a ragyogó szép napsütésbe ki fogja hozni, a karosszékbe, kicsi friss levegőt szívjon. Anyó arca kisimult, már túlvilági színe volt. Csendesen, békésen kialudta magát az életből. Apó sokáig állt az ágya mellett. Szenteltet ettél utolszor, anyókám, drága szép virágszálam, szenteltet, gondolta mindegyre az öregember. Harmadnap eltemették. Jancsi és a felesége még ott maradt pár napig. Győzködték apót, hogy költözzön be a városba hozzájuk. De apó nem akart.

-Én már csak itt várom meg fiam.

-Mit, édesapám?

-A feltámadást, fiam, a feltámadást.

S ott maradt az öregember, várta a feltámadást, még egy esztendeig. Ő is húsvétkor hagyta itt ezt az árnyékvilágot. Utolsó szavaival imádkozott. S tudta, közel már amire várt: a feltámadás.

 

Valamikor… ( első rész) – Törökmama

Nem tudnám megmondani, miért éppen róla írok először. Talán azért, mert az eddig írásaimban a hozzám közelebb állókról már mind írtam. Nem sok mindent tudok róla. Kemény és szigorú asszonynak ismertem. Sose mondtuk neki csak úgy, hogy Mama. Mindig így hívtuk: Törökmama. A dédelgetése, szeretgetése is kemény volt, szinte szigorú az is, már ha ilyesmi lehet szigorú. Ritkán, amikor rátörtek a nagyanyai érzések, és magához szorított, majdnem megfulladtam az ölelésében. Hatalmas keblei eltemették az arcom, s ő keményen kopogó szavakkal ismételgette: Egyem meg a szívedet! Egyem meg a szívedet! Nem szerettem nála aludni, bár erre nem is gyakran került sor. Szép, polgári háznak egyik részében lakott, s mindennek helye volt nála. Emlékszem, a konyha s a szoba közötti előszoba-szerűségben volt egy ágy, s az mindig magasra volt bevetve, rengeteg dunyhát, tollpárnát, s ki tudja mi mindent fedett a finom szövésű takaró, melynek mintáit mai napig magam előtt látom: erdőben vadász áll, puskára támaszkodva, nem messze tőle egy büszke tartású szarvas. Az ágyon, magasan, nekem nagyon magasan, egy műanyag Donald kacsa figura, azt hiszem az egyetlen játék közel s távol. A tágas szobában sok vitrines szekrény, egyiknek a lenyíló ajtaja zárható. Mama zárja is. Ott tartotta a kincseit. Lehet, hogy a pénzét is, amit tényleg dugni kellett az iszákos nagybátyám elől, de engem az nem érdekelt. Sokkal inkább érdekelt az akkoriban nagy dolognak számító dunakavics és franciadrazsé. Mikor ott aludtam, mindig kaptam belőle. Lassan eszegettem a színes cukormázzal bevont szemeket, hogy tovább tartson. Legtöbbször ráolvadt a tenyeremre, s szivárványszínű lett tőle és ragacsos.

Ő volt a “gazdag” mama. Neki nem voltak filléres gondjai, mint a másik mamának. Nála töltöttkáposzta várt, s képviselőfánk, a másiknál zsíroskenyér. Nála dunakavicsot s franciadrazsét kaptunk, a “szegénynél” paradicsomot és zöldhagymát a kertből, s málnát, egrest desszertre. Itt dunyhában aludtunk, amott kopott paplanhuzatba gyömöszölt pléddel takaróztunk. Törökmamánál fürdőkádban fürödtünk, Zsíroskenyérmamánál lavórban mosdottunk. S mi mégis a szegénymamához akartunk menni. A gazdagnál rettegtem a fürdéstől. Gázkazán adta a melegvizet, s miközben telt a kád, időnként be-berobbant hangos robbanással. Rémisztő volt. Hideg volt a fürdőben, jégverem. Spórolni kellett a fűtéssel. Hideg volt a szobában is, de az nem volt baj, a dunyha alatt hamar felmelegedett az ember. Nem olvasott mesét soha. Mikor lefeküdtünk, akkor kurtán rámparancsolt: Aludj. S azzal otthagyott. Jó éjt puszi sem járt. Féltem tőle. Semmi mást nem éreztem, csak félelmet. Huszonhat esztendeje halt meg, talán megbocsátaná, hogy ezt ki merem már mondani.

Nem tudom miért volt kemény és szigorú. Valószínű megviselte az élet. Azt tudom, hogy Édesapu szerelemgyerek volt. Nem lehetett könnyű abban az időben lányanyának lenni. Aztán férjhez ment, s megszületett Sanyika. Sanyibátya… Isten nyugosztalja… Hamar megözvegyült, én már nem ismertem a férjét. Sanyikát, azt hiszem elkényeztette. Bélát, az én apámat nem. Emlékszem, mikor Édesapu telefonon beszélt vele, mi gyerekek mást sem hallottunk, csak ennyit: Jó, Édesanyám. Igen, Édesanyám. Persze, Édesanyám. Jó éjszakát Édesanyám. Apám feltétel nélkül mindig, mindenben egyetértett Törökmamával. Egyszer azonban, egy sorsdöntő dologban ellenkezett: tiltott lányt vett feleségül, Édesanyut. Mindenféle tiltás ellenére. Törökmama odáig merészkedett, hogy a katonaságból hazatérő fiát a kamrába zárta, hogy nehogy Édesanyuval találkozzon. A szerelem erősebbnek bizonyult. Kimászott az ablakon, s házasság lett a vége. Még a nővéremre is haragudott, mikor megszületett, s utána is, sokáig, sőt, testvérem mai napig állítja, hogy tudja: őt sose szerette. Felnőtt fejjel nem tudom elképzelni, hogy nem szeretett bennünket. Sokkal inkább azt gondolom, hogy sok keserűséget temetett magába, s ezek megfékezték az érzelmek kimutatását. Amit még tudok róla, az az, hogy jó szakácsnő volt, híresen jól főzőtt. Talán tőle örököltem a sütés-főzés szeretetét.

Nyugalma legyen csendes.

 

A “Valamikor … ” hamarosan folytatódik, valakire ismét visszaemlékezem.

 

Lakó Péterfi Tünde

 

A konyha

Felült az ágy szélén, kicsit öregesen nyögdécselt, s jobbra – balra fordulva megropogtatta a derekát, hogy szép lassan bemelegedjen a teste, s fel tudjon állni. Magában motyogva szedte össze a tiszta alsóneműt, törülközőt, végül az otthonkát. Az otthonka kopott volt, s ráadásul ódivatú. “Eh, ma nem ezt veszem fel! A lányok a “konyhában”, ha meglátnák ezt az ósdi darabot, biztosan megvetnének érte.” Hangosan nyikorgott a nehéz tölgyfaszekrény ajtaja, amint kinyitotta. Elővette a királykék melegítőalsót s hozzá egy halványabb kék fodros blúzt. Mosdás után, mikor felöltözve a tükörbe nézett, elmosolyodott azon, hogy mennyire nem illik a két ruhadarab egymáshoz. “Sebaj, itthonra jó lesz…”.

Kávézás közben benézett a “konyhába” . Szokás szerint rengeteg finomság volt már reggel korán feltöltve. Mindegyik konyha patyolat tiszta, minden étel tökéletes, s kívánatos. Ő is fel szokta tölteni az ebédjét, Lali unokája megtanította hogyan kell csinálni. A reggelit és a vacsorát ritkán fényképezi, azt csak odaírja, elmondja a lányoknak mi volt az. Sokan szokták lájkolni, s mindenféle bókokat írnak oda. Neki azért mégis hiányzik a régi társaság. Mártika, aki minden héten egyszer sütött valami süteményt csak a találkozóra, Lenke, aki mindig sebbel-lobbal érkezett, s csodálta az ő finomságaikat, és mindannyiszor elmondta, hogy ha majd nyugdíjas lesz, mejd ő is főzni fog…Nem érte meg a nyugdíjas kort.  Aztán ott volt Mici, és az ő fenséges ételkölteményei. Ez a “konyha” most kicsit pótolja őket. Jól érzi magát, amikor ide bekukkint.

Ma tárkonyos levest főz, csirkeszárnyakat ránt ki, mellé rizibizit, s talán pár palacsintát is süt. A tavalyról maradt még eperlekvár, azzal tölti majd. Halkan dudorászva tett – vett a konyhában. Amikor készen lett akkurátusan elrendezte a csipkés asztalterítőn az ebédet, a palacsintákra fagyott eperszemeket tett, s egy kis  tejszínhabot nyomott rá, a levesbe  friss zöldpetrezselymet vetett, a rizibizit pár pötty pirosarannyal dekorálta, a virágos vázát kicist közelebb húzta a tányérokhoz. Lefotózta, és pár perc múlva már ott is volt a “konyhában”, a szöveggel. “Sziasztok! A mai ebédem! Reggelire tejeskávé volt, vajaszsömlével, vacsorára a tegnapi sültet eszem. “.

Elégedetten dőlt hátra s gondolatai a messze múltba szálltak. Észre sem vette mikor szundított el. Amikor felébredt pillantása a számítógép képernyőjére esett. Öröm töltötte el: majdnem ötvenen lájkolták a mai ebédet. Fájós derékkal állt fel a gép elől, kiment, s egy pohár vizet engedett magának. Az ebéd ott volt ahol fotózta, hidegen, az eperszem löttyedten, a tejszínhab a tányér aljára folyt. Visszaöntötte a levest a fazékba, a sütőbe tolta a csirkeszárnyakat, megevett egy palacsintát, s elővette a könyvét, visszaereszkedve a fotelbe.

“Holnapra is ki kell találnom valamit… Szinte várják a követőim mit főzők… ”

Szájbermami

 

 

Szétszakadva, család nélkül

“Boldog vagyok! Jön haza a lányom! ” , “Jaj, annyira örülök, hajnalban megérkezett a fiam!”, “Végre az unokákkal lehetek! Holnap repülök hozzájuk!”. Egészen letaglóz ez a fajta facebook kiírás gyakorisága. Édesanyák, nagymamák, szülők tesznek ki fotókat, a gyerek, éppen elkészült kedvenc ételéről, amellyel hazavárják, vagy amit elküldenek neki csomagban, az együtt töltött túl rövid időről, az unokákról, akiket csak egy évben egyszer látnak.. Virtuális szülők, nagyszülők lettünk. És ez borzasztó. Igen, tudom, régen is volt olyan, hogy elszakadtak messze a gyerekek, és még csak a virtualítás sem létezett, hetekig kellett várni egy-egy levélre. De ez más. Most már nem ismerek olyan családot, bármennyire is sok az ismerősöm, barátom, ahonnan valaki el ne ment volna. És akkor az szerencsés eset, ha csak egyvalaki. Sőt, ha jobban belegondolok, olyan családot sem ismerek, ahonnan csak egyvalaki ment el.

 

Szétszakították a legkisebb erős közösséget, amiből esetleg kinőhetne egy nagy erős közösség. A család lassan már csak mint fogalom létezik. Közelebb van, s jobban együtt él velünk a szomszédasszony, a távolra szakadtakkal pedig a szintén elszakadt atyafi. Lehet, hogy összeesküvéselméletet kiáltanak egyesek, de szerintem immár tény, hogy ez volt a szándék. Erős családok nélkül nincsenek erős közösségek, a világ pedig úgy alakulhat, ahogy a hatalmasok szeretnék, figyelmen kívül hagyva, hogy a köznek mi a jó. Sokszor leírtam már, s most is megteszem: sokan szolgálunk idegenben, idegen urakat, gondozunk idegen öregeket, miközben a mi öregjeink otthon vannak magányosan, és ha esetleg muszáj nekik segítség, mi megfizetünk egy idegent, hogy ott legyen. Megfizetjük az idegent, az idegentől kapott pénzzel, az idegeben tett szolgálatainkért. Hát nem abszurd?
Azzal is tisztában vagyok, hogy az nem úgy megy, ahogy sokan szeretnénk. Mennénk mi haza a drága jó szülékhez, lennénk mi közel az unokákhoz, gyerekekhez, de ezer s ezer ok van, amiért nem tehetjük. Marad a küzdelem, marad a távolság, és valóban, örvendenünk kell, hogy legalább a virtuális világ rendelkezésünkre áll. Mert a folyamat, úgy tűnik, megállíthatatlan. Főleg addig, amíg otthon, bár immár munkaerőhiány van, nem adnak tisztességes bért a munkánkért, amiből normálisan meg lehetne élni.
Zárószóként egy személyes, fájdalmas emlékem. Középső unokámmal picibaba korában találkoztam, amikor a keresztelője volt. Az idő telt, mi pedig skypeon, kamerával sokat beszéltünk, az első szavai közöt volt a “mama” , aminek én végtelenül örültem. A gyermek fejlődött, nagyocska lett, már egyedül is járni kezdett. Elmentem hozzájuk. Késő este érkeztem, a gyerkőcök már aludtak. Reggel, amint felébredt, behozta a szobámba a menyem a kicsit, mondogatva közben, hogy itt van mamam, megérkezet, gyere, megyünk mamához. A gyerek örült, repdesett a pici kezeivel, boldogan mosolygott… egészen addig amíg meg nem látott. Akkor nagyon megijed, és sírni kezdett. Hiszen számára mama egy fekete doboz képernyőjében lakott, most meg kijött a dobozból…
Szomorú, lassan családtalan életet élünk, akkor is, ha mindannyian igyekszünk mindent megtenni, hogy ez ne így legyen. Még tartjuk a frontvonalat, de félő, hogy elesünk.
Lakó Péterfi Tünde

Álbinicő ku mijéré, azaz eredeti mézeskrémest süttem

Legalább fél éve birizgál gyermekkorom egyik fenomenális süteményének íze, amit mi nemes egyszerűséggel álbinicőnek ( méhecske ) neveztünk. Mézes sütemény, négy lappal, a lapok között házilag főzőtt vanilliás-tejes-vajas krémmel és savanykás lekvárral, tetején porcukorral. Pihe-puha, az ízek robbannak a szájban, fellegekbe emel. Szóval fél éve… Sokszor megvettem a hozzávalókat, amiket aztán rendre elhasználtunk, de nem álbinicő készült belőle. Őszintén szólva nem mertem belevágni. Számomra ez a sütemény maga a tökély, hogy is jövök én ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben, hogy elkészítsem. A napokban ismét megvásároltam a hozzávalókat. Aztán rágtam magamban a dolgot. Morfondíroztam, mi van, ha nem sikerül? Tulajdonképpen semmi. Emberem nem fenevad, sőt, megértő társ, aki csak akkor hagy magamra, ha valami olyasmit sütök, ami pettyet bonyolultabb. Olyankor szépen bevonul a szobába olvasni, s sztoikus nyugalommal viseli el a konyha felől érkező, nyomokban hisztériát tartalmazó hangokat. Ezúttal is ez történt, amikor rájött: nem tréfálok, valóban belevágok, álbinicőt sütök. Csupán halkan jegyezte meg befele menet: Tudod, Micika, ha nem sikerül sincs baj, majd megesszük kiskanállal.

Szóval belevágtam. Fekete futónadrágban, s fekete polóban. Ezt csak azért mondom, hogy a vizuális olvasóknak fogalmuk legyen hogy nézhetek ki, miután a szám szerint öt darab kötény a fogason maradt. Mindent, de tényleg mindent a recept szerint csináltam, a sarki patikus megirigyelné azt a precizítást, amivel a grammokat mértem ki. A türelem nem erősségem, de ezúttal igenis megvártam míg kihűlt a forró mézes-vajas tésztaalap, és a grízes-vaniliás massza, s csak akkor kevertem bele a többi hozzávalót. Szegény jó ember most is hallgathatta a könyve mögé bújva azokat a bizonyos hangokat. Most is elviselte, türelemmel, némi fanyar-vicces megjegyzéssel, s sok-sok szeretettel. Mert ragadt , s nem tudtam kinyújtani, s mire valahogy sikerült addig szakadt, s utána lepottyant, s másikat kellett gyúrni, s ez is ragadt, s szakadt, a alig-alig tudtam végül a négy lapot megsütni! De végül meglett! Most ott lapul krémmel-lekvárral megtöltve, s várjuk, hogy puhuljon. A recept alább olvasható. Már ha van még valaki aki bele mer vágni…

Hozzávalók

1 tepsire
  1. A tésztához
  2. 1 db tojás (közepes, “M”-es méretű)
  3. 150 gramm cukor
  4. 1 evőkanál szódabikarbóna
  5. 200 gramm virágméz
  6. 100 gramm vaj vag margarin
  7. 60 dkg búzaliszt (BL55)
  8. A krémhez
  9. 200 gramm vaj
  10. 0.3 dl tej
  11. 150 gramm cukor
  12. 80 gramm búzadara
  13. A töltelékhez
  14. 6 evőkanál sárgabarack dzsem
  15. A tálaláshoz
  16. porcukor

Elkészítés

  1. A mézet, vajat, cukrot felforraljuk, hagyjuk kihűlni.

    A lisztet belekeverjük a kihűlt masszába, deszkán kidolgozzuk, majd 4 részre osztjuk.

    Vékonyra nyújtjuk, majd kivajazott kilisztezett hagyományos méretű tepsiben egyenként sütjük meg a lapokat. Sütni 180 C fokon, előmelegített sütőben, laponként 3-4 percig kell. (A már megsült lapokat óvatosan alányúlva, segítve emeljük ki, minden sütés előtt vajazzuk, lisztezzük a tepsit.)

    A tejben a búzadarát üvegesre főzzük, és ha kihűlt, a vajat bele keverjük. Ízesítjük  vanilliáscukorral.

    Összeállítás: 1. sor: tészta, 2. sor: krém, 3. sor tészta, 4. sor: baracklekvár, 5. sor: tészta, 6. sor: krém, 7. sor: tészta. Ha összeállítottuk, konyharuhával letakarjuk, vagy sütőpapírral, nehezéknek egy nagy lapítót teszünk rá, s hagyjuk minimum 6 órát állni, míg megpuhul.

 

Káráliék

Káráliékat ma kihallgattam. Amikor este kimentem bezárni őket, ( természtesen nem a szabadságukban szeretnénk őket korlátozni, hanem merő óvatosságból csukjuk rájuk az ólajtót, rókavédelem gyanánt ) már elvonultak Káráliék. Ücsörögtek a sötétben, ki a rúdon, ki nem, s káráltak. Halkan, meghitten. Káráli Kornélia éppen arról mesélt, mennyire megrettent, mikor árnyékba borította a sas szárnya. Hirtelen el is felejtette, hogy a csibéi már felnőttek, meglett kakasok és tyúkok. A múltkoriban például, észrevette amint Linácska, aki egyébként kiköpött nagyanyja, diszkréten a tojófészek felé oldalgott, és élete első tojását megszülte. Szegényke, annyira zaklatott volt, míg el nem magyarázta neki, hogy ez a nők…, khm, a tyúkok sorsa. Káráli Fáncsi mindentudóan bólogatott. Csendesen idézte fel az első tojását, s élénken emlékezett arra, hogy Pityu kakas milyen éktelenül röhögött, amikor hangosan kárált ijedtében. Szegény Pityu, azóta borban megpárolták. Hallotta, amint, a gazda, hasát simogatva mesélte, hogy milyen olmlós volt a húsa, s milyen finom. Brrrr, de borzasztó ez! Trézsi szólt bele: Mindannyiunk sorsa ez lesz. Azt hiszitek, ha mindennapra nem tojnánk, ezek tartanának minket? Áh, dehogy! Azonnal a fazékban végeznénk! Úgyhogy csak tojjatok szaporán, s ne mind nyavalyogjatok!

Csend legyen már, tojónépség! Nézzen oda a kakas, hát nem hagytok szundítani! Pedig egész nap kukorékolni kellett, bizony mondom, elfáradtam! – ripakodott rájuk Káráli Cézár, s a tyúkok még egy rövid helyezkedés, sóhajtozás után elcsendesedtek. Magam is bezártam az ajtót rájuk, s még hallottam, amint Cézár morgolódott: “ezek azt hiszik nem bírkoznék meg a rókával… ezek tényleg azt hiszik… ” , s bevonultam, hogy elmeséljem nektek is a ma esti hallgatózásom eredményét. Ha minden jól megy, legközelebb is beszámolok.

Ui: Hozé Ármándó forevör!