Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 29, 2019
A nyuszi
Vadnyúlat fogott a szomszéd néni ura, s mivel ő éppen gerincműtéten volt túl, hát engem kért meg, hogy főzzem meg paprikásnak, de ne ám az egész nagy nyulat, csak a felét. Tudni illik, hogy áldott emlékű szomszédasszonyom, Isten rendeljen neki békés nyugodalmat, olyan volt nekem, mintha Édesanyám lenne. De jó nagy szája vót, s ha azt mérgesen nyitta ki, biza ott kő kövön nem maradt, s futott mindenki amerre látott. No, én meg es fogtam a tálat amiben a nyuszi immár megnyúzva vót, s istenes önbizalommal nekifogtam a paprikásnak. Ment minden mint a karikacsapás, ‘sze nem először főztem én paprikást. S mikor finom puha lett a hús, szépen bé es habartam. Hanem alighogy bézuttyintom a habarást, kezdeném kevergetni, de a fakanál majd beléje törik a paprikásba, még visszarándult a karom igyekezetemben! Erőst furcsa vót, mint mikor az ember leánya álmában a falat akarja áttörni. Megpróbálom mégegyszer, s csak nem megy, mert Uram Istenem ne hagyj el! a nyuszi szaftostól, habarásostól belékötött a lábasba!
Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, elmondom mi történt: Valaki a kamrába bétette a lisztes zacskóban leledző gipszet… S én biza azzal habartam bé a paprikást!
Nem es mertem elmondani Csöpi néninek, hanem hamar megfőztem a nyúl másik felit, s azt vittem át. Évek múltán aztán bévallottam neki, hogy biza a mi részünk nem tudom milyen ízű vót, mer’ az lábasostól s gipszestől repült a kukába. Csurogtak a könnyei a lelkemnek, úgy kacagott.
A cékla
Ha hiszitek ha nem, tíz esztendeig szegény öreg embereket istápoltam Németországban. Vót nekem egy papóm, aki szegény 90%-ban vak s, ugyanennyire siket vót. De olyan nagyon halkan járkált a házban, hogy feszt megjesztett. No, én minden áldott reggel vitaminbombát készítettem a kisöregnek, ami abból állt, hogy gyümölcscentrifugán áteresztettem nyers céklát, almát, murkot s narancsot, és annak a levit megitattam vele. Mire papó felébredt, addig az készen es vót. A centrifuga biza megvót vagy 30 esztendős, de működött, csak örökkétig úgy táncolt mint egy indián sámán, s istenesen le kellett szorítani, hogy kifacsarja amit kell. Egyik reggel éppen elmélyülten végzem a facsarást, s eccer csak a papó váratlanul megszólal a hátam megett: hát te mit csinálsz itt!? Aszittem a rossznyavalya kitör, s azon nyomban a centrifugát eleresztettem. No, több se kellett a vén masinának! Kilökte magából a jókora céklát, egyenesen papó homlokára, s utána köpte a szép piros levet es! Mindkettőnkről csurgott le a lé, s még reá se eszmélhettem hogy nézhetünk ki, mikor csengetett a segédápoló, aki minden reggel jött. Kiszaladtam ajtót nyitni, papó a nyomomban. A fehérnép nem látott egyebet, minthogy mindketten csurom véresek vagyunk, s erőst úgy nézett ki, mintha papó homlokából indult vóna ki az esszes “vér”! Visongva menekült s kiabált segítségért, alig es tudtam megnyugtatni!
No, véget ért ez a mesém es, aludjatok jól, s ügyesek legyetek, me ügyetlen van éppeg elég ezen a karika fődön!
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 25, 2019
Fény, árnyék, fény, árnyék. Ütemesen vágta ketté a beszivárgó egyetlen napsugarat a plafonon csüngő lusta ventilátor. Az ágyon feküdt, szétterpeszkedve, hogy ha lehet ne érjenek egymáshoz a végtagjai. Egészen pontosan fogalmazva, az ágyba ragadtan feküdt. A hőségtől minden ragacsosnak tűnt, ragacsosnak és cseppfolyósnak. Odakinn a madarak is bágyadtan hallgattak, ha néha valamelyik elcsippantotta magát, a hang sűrű szirupként hullt alá. Reszketett a levegő, a ventilátort csupán a kattogó hangjáért kapcsolta be, nehézkes lapátjai nem tudtak megbírkozni a forrósággal. De azért felkavarta a port, s elmélázva lehetett bámulni a csillogó apróságokat, amint szünet nélkül kavarognak az iszapos melegben.
Fény, árnyék, fény, árnyék. Inni kellene, gondolta, de a gondolatnál le is ragadt, erőtlenségében inkább tűrte még a szomjúságot. Nem érzett semmiféle igazi akaratot arra, hogy feltápászkodjon, s elvonszolja magát a konyháig, kivegyen egy vizet, és a szájához emelje az azonnal bepárásodó palackot. Nagyot nyelt, s kiszáradt torkát kaparta a felforrósodott nyál. Hol is volt az esze, mikor ide, a messzi Afrikába utazott? Minek? Szenvedni a hőségtől, bogaraktól? Inni kellene…-mondta ki ezúttal hangosan. Takarékos mozdulatokkal állt fel, lassan sétált ki a kunyhó másik oldalán fekvő konyhába. Igen, az üveg azonnal bepárásodott, amint kivette a jégszekrényből. Érezte, amint minden egyes porcikáját feleleveníti az éltető folyadék, mohón kortyolta, és nem bírta elvenni a szájától. Visszacammogott a hálóba, és elvágódott az ágyon. Mire idáig ért, ugyanolyan bágyadtá vált, mint ivás előtt. Semmi nem használt ebben a hőségben. Csak feküdt, pihegett és szenvedett…
Arra ébredt, hogy fuldoklik, nincs elég levegő a szobában, és ólomnehéz minden tagja, a lepedő csavarnivalóan vizes az izzadtságtól, és nem Afrikában van. Inni kellene… – gondolta félájultan, és a csapott tetőtéri fal hullámzott a szemei előtt. Nem ment Afrikába. Afrika jött ide, Németországba. Reggel nyolc óra van, odakinn máris 30 fok. Éjjel 28 volt. Nappal 45.
Szép új világ…
( Ezt a szösszenetet a tetőtéri lakásunkban írtam. Igazából semmi másról nem szól, csak hogy mennyire meleg van. A számok igazak. Éjjel 28, reggel nyolckor 30, nappal 45 fok van. Fekete cserép fedi a ház tetejét felettünk… Szívja magába a forróságot egész nap, éjjel meg ránkleheli… )
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 22, 2019
Meséltem már első falusi “bemutatkozásom”? Tudni kell rólam, hogy echte városi lány vagyok. Nagyszüleim is városon éltek, s mindig irigykedve figyeltem az barátaim, osztálytársaim, akik hétvégére, vakációra hazamentek falura. Azóta éltem húsz esztendőt falun, s sokmindent megtanultam, például azt, hogy a tyúk csak szemért szalad felém, nem akar egészben megenni, s a ló is egy szelíd állat, bár ezt csak tavaly vettem tudomásul. A történet amiről mesélni fogok, még akkor játszódott, mikor hamvas leány voltam, s a volt férjem elvitt falura bemutatni a szülőknek. Izgatott is voltam, féltem is, de mégis örültem, mert hiába nőttem fel betonkockák között, ami szerintem nem természetes, hiszen a betont, az aszfaltot az emberek csinálták, a jó Isten a természet ölére teremtett bennünket., szóval hiába minden, én vágytam a falut, akkor is, ha féltem rovartól, tyúktól, tehéntől, kutyától, s a macska felé is csak óvatosan közeledtem.
Már a rozoga buszon boldog voltam attól, hogy zöldet látok, viruló tájat, gazdag termőföldet, aranyló búzát, s sok olyant amit akkor még nem ismertem. Leszálltunk a járműről, s a házig még gyalogolni kellett jó darabon. Mondanom sem kell, aszfalt nem volt. Ki-kibicskló bokával, s egyre porosabb lábbelivel haladtunk, s nekem az örömöm attól sem múlt el, hogy az ebek versenyt ugattak, míg a célhoz értünk. Túlestünk a bemutatáson, s drága apósom barázdált, napbarnított arcán huncut mosoly villant fel, amikor odaszólt anyósomnak:
– Klári, tálalj, s evés után mind kimegyünk megkapálni a törökbúzát. Fiatal, erős segítségeink vannak, s közben jól elbeszélgethetünk. – felém fordult, s elmondta, hogy bizony falun, mikor dolog van, akkor dolog van, nincs idő vendégeket abajgatni, menni kell kapálni, s egyéb hasznos dolgot csinálni. Majd télen, akkor lesz idő ücsörögni.
Anyósom kitálalta az ételt, amire ma azt mondanák, hogy teljesen bio, s önellellátásból származik minden falatja. Mert finom házi tyúkból ettünk húslevest, anyósom által gyúrt laskával, s másodikra saját disznóból tokányt, és igen, saját pityókából készült pürét. Minden saját volt, na, a kenyér is a kemencében süt, mi több a lisztet maguk őröltették. A kávéhoz a tej Riskából fejődött, s sorolhatnám az akkori csodákat, de nem erről szól az írás. Evés után felszedelőzködtünk, anyósom nézett nekem valami kapáláshoz jobban illő gúnyát, s kezembe nyomták a legkönnyebb kapát, s elindultunk. Jó messze, legalább három kilométernyire volt a megkapálandó törökbúza. Mire kiértünk én már ültem volna le, de restelltem ilyent csinálni. Megmutatták melyik sorba álljak be, s kapáljak. Ők is nekifogtak. Én a szemem sarkából lestem, hogyan csinálják. Vágták a földet s a zöldet. Nosza, én is nekiveselkedtem, s mire észrevették kikapáltam egy fél sorból a …. kukoricát.
Csóválták a fejüket, de szidást nem kaphattam, még elmarnak a fiúk mellől, ezért kitalálták, hogy elfelejtettek a tyúkoknak szemet vetni, ugyan , eriggyek haza, s legyek olyan jó, vessek a nyárikonyhából, az asztal alatti vékából a tyúkok elé kukoricát. S nem kell visszajöjjek, pihengessek, sétálgassak, amire csak kedvem van. Volt vagy száz tyúk, ha nem több. Én szíves örömest megtettem, mert a semmi kis munkától máris kérgesnek kezdtem a városi kacsóimat érezni, s sejdítettem már, hogy ejsze nem es olyan habos-rózsaszín ez a falusi élet. Büszke voltam magamra, hogy eltévedés nélkül visszaértem a házhoz, s meg es találtam a kukoricát. Két edényben volt a régimódi, alól egy polccal rendelkező asztal alatt. Én kivettem az egyikből jó vederrel, s kimentem, hívogattam a tyúkokat, gondosan nyitva hagyva a majorságudvar kapuját a hátam megett, hogy menekülhessek, ha a vérszomjas tyúkok szét akarnának szedni. Mikor az első marékkal szétszórtam, már nem felém futottak, s én önfeledten dobáltam nekik, élvezve újdonsült falusiasságom minden pillanatát. Amikor már a veder üres volt, érkezett meg anyósom, ziláltan, levegő után kapkodva a rohanástól, s berontott a nyárikonyhába. Haját tépve szaladt ki onnan, s sírva es fakadt, mikor az üres vedret a kezemben meglátta. Sebtiben tejet töltött pár tálba, s hamar a tyúkok elé tette.
De már késő volt. A rengeteg tyúkból olyan hét-nyolc maradt életben. Elfelejtette ugyanis mondani, mikor hazaküldött, hogy ügyeljek, mert az egyik edényben vetnivaló, mérgezett kukorica van… Ez volt életem első tyúketetése…. Eléggé rosszul éreztem magam, de anyósom még rosszabbul, mert ugyan kinyírtam a rengeteg gyönyörű tyúkot, de még csak nem is veszekedhetett velem, hiszen honnan is tudhattam én, hogy kétféle van az asztal alatt…
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 11, 2019
Kamasz voltam már amikor a legesleg sötétebb korszakát éltük a Ceausescu érának. Életemnek is ez a legsötétebb korszaka. Ekkor már pár éve elvesztettem Édesanyut, már túl voltunk sok bántáson, mostohám már velünk volt egy jó ideje. Ekkor kezdődött az, hogy bizony, volt olyan, hogy éhesen feküdtünk le, de még mindig nem nevezném éhezésnek. A boltok mindenkori ürességük csúcsát érték el, csak ecet, halkonzerv és vodka volt a polcokon. A kenyér savanyú volt és fekete, és bár soha nem volt friss, mindig sor volt érte. Kifliről, perecről, kalácsról csak álmodoztunk, de azt sem gyakran, hiszen fájt a finom ízekre emlékezés. Ebben az időben pénzünk is kevés volt a családban. Hogy volt-e valamiféle inflálódás is, vagy egyszerűen csak a mostohám nem tudta beosztani az egytlen fizetést, amit Édesapu hozott haza, nem tudom. Csak nem volt. Örökké hiányt szenvedtünk belőle, s azt a kevés élelmet sem mindig tudtuk megvenni, amit nagy ritkán adtak a jegyre. Ezért aztán leleményesnek kellett lenni.
Első körben minden zúgát felkutattuk a lakásnak, s általában találtunk is erre -arra pár banit, egy-két lejt. Mikor már a fürdőkádból is kivettük az egylejest, mely azt hivatott megakadályozni, hogy az alsó szomszédot beáztassuk, amikor a vizet engedjük le a kádból ( túl gyorsan folyt le ), na, akkor következett az ócskapiacra menés. Szombat este szólt a mostohám, hogy nézzek körül a cuccaim között, mit viszek ki, s szedjek össze a Vörös Zászló régi számaiból párat, reggel ócskára megyünk. Szerettem az ócskára járni, de tudtam, hogy a holmijaim között már nem nagyon van olyan, amiről szívesen lemondanék. Százszor is átforgattam a ruháim, míg végre kikerült közülük egy kötött rövidujjú blúz, ami télen hideg volt, nyáron túl meleg, egy hosszú “lovestory” sál a sapkájával, amit én kötöttem, egy tornacipő, ami kicsi volt, és még hozzácsaptam a régi babámat, s végül fájó szívvel, de pár Napsugár is odakerült. Az Amo szappant többször kivettem a ruhák alól, de mindig visszatettem, nem volt szívem eladni, bár tudtam, hogy talán azért kapnánk a legtöbbet.
Már a hátizsákomba kezdtem el bepakolni a holmikat, mikor bejött a mostohám, ellenőrizni meddig jutottam.
-Ennyi az egész? – kérdezte.
-Ennyi. Már nincs mit eladjak.
-Na, várj, majd én még egyszer körülnézek.
Elhűlt bennem a vér, mert tudtam, hogy ami nekem kincs, neki pénzt jelent. S lőn. Kivette a kicsi piros blúzom, amit még Édesanyuval varrtunk ki elől a fehér nyaki paszpól alatt szép kézimunkával kivarrt apró virágok díszelegtek, piros virágok, zöld levélkékkel, s nekünk titkos jelentése volt, mert imígyen hordtuk magunkon a piros-fehér-zöld színt, mely magyar szívünket melengette. Már alig tudtam magamra rángatni, rövid is volt, szűk is, de semmi pénzért nem akartam megválni tőle. Most azonban nem volt apelláta, muszáj volt. S minden tiltakozásom ellenére is, kikerült az Amo szappan is, s pár IPM magazin is az eladnivalók között landolt. Hajnalban megpakolva, mint valami málhás szamarak, az első huszas buszhoz kimentünk, felgyúrodtunk rá, s irány az ócska. A buszról leszállva még jó darabot kellett gyalogolni a piacig, s emlékszem a párás hidegre, a vacogtató napfelkeltére. A Vörös Zászlókat aztán leterítettük a földre, s akkurátusan rápakoltuk a holmikat. Összeszorult a torkom, mikor megláttam Édesanyu leheletfinom fésülködő köpenyét a holmik között, s pár kedves könyvünket, mint az Igazi égszínkék, s a Réztábla a kapu alatt.
Az idő telt, a holmik fogytak, s minden amihez ragaszkodtam volna, gazdára talált. Mostohám, látva igazi mély bánatomat, azzal vigasztalt, hogy ne búsuljak, mert így lesz sok finomság, neki már félre is tettek a piacnál valamennyi falusi tojást, s házi tejfelt, és a néni ígért egy egész tyúkot is. A hastömő kincsekről hallva egész megvigasztalódtam, s már nem volt olyan sötét a világ. Sétáltam egy kört, lássam mit árulnak mások, a nap is felkelt, már melegített, s alig vártam, hogy hazainduljunk, s az élelmiszerpiacról elhozzuk a sok finomságot. Szinte mindent eladtunk, s elindultunk. Egyik piac a másiktól nem volt messze, ezért gyalogosan mentünk, no meg a csomagunk is könnyű lett. Félúton jártunk, mikor arra jött egy sorsjegyárus, aki az ócskára igyekezett. Vasból hajlított karikáról kínálta a Loz in plic-et, azaz a borítékos sorsjegyet. Nosza, mostohám megállította, s vett is mindjárt hármat, mondván, három a magyar igazság. Kettőnek vissza is nyerte az árát, s így tovább játszott. És tovább, és még tovább, és még tovább… Egészen addig, míg alig maradt valami a kincsekért kapott, s élelemre szánt pénzből. Hiába szóltam, hiába könyörögtem, durván rendre utasított, hogy ne szóljak bele mit csinál.
Eljátszotta a pénzt. Öt kiló pityókát tudtunk venni, úgy, hogy végig gyalog kellett hazamennünk, mert buszjegyre sem maradt. Mikor a lépcsőházhoz értünk rámparancsolt, hogy egy szót se Édesapunak, az este úgyis aludt, mikor összepakoltunk, és nem tudja mit vittünk el. Bennem forrt az düh, fájt az egész, s ott előtte, mikor felértünk, elmondtam Édesapunak. Mostohám felháborodott, s rámutatott, hogy mennyire el akarom én őt a háztól űzni, képes vagyok ilyen rágalmakat kitalálni.
Édesapu szíjjal vert meg… Hogy móresre tanítson, máskor ne rágalmazzak senkit. Szegény jó apám, ha más verésért nem is, de ezért megbűnhődött. Amikor már beteg volt, s nem volt gyógyszerre pénz, mostohám elment a sógorom édesapjához, és sírva kért tőle kölcsönt az apám gyógyszerére. Aztán nemsokára látta, amint a kölcsönkapott száz lejt eljátssza sorsjegyen… Akkoriban 3 lej volt egy sorsjegy. Apámnak így nem lett orvossága…
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 10, 2019
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
…az osztály létszáma 36, ebből jelen 34, beteg kettő….és a többi, és a többi, és a többi. Így jelentettünk annak idején, a kommunizmusban, minden tanóra megkezdése előtt. Egészen természetes volt nekünk, gyerekeknek, hogy elvtársként szólítottuk a tanárokat. A gyerek, az mindig gyerek, lett légyen a rendszer, amiben születik és él, akár kommunista, akár fasiszta, esetleg anarchista. A gyereknek törődésre, élelemre, fedélre és játékra van szüksége, minden időkben. Nekünk is ezek voltak a fontosak. Mit érdekelt bennünket, hogy a politika éppen milyen színben van hatalmon? Amikor a kommunizmus szép arca elfordult tőlünk, s eltűntek a boltokból az alapvető élelmiszerek is, s sorban kellett állni már hajnalhasadtával, tudtuk, hogy a rendszer hibája, hogy a kommunizmus átka ez, de akkor sem törődünk túl sokat vele. Az volt az érdekes, ami minden gyereknek. Hogy milyen játékunk van, a nagyszünetben mit csinálunk majd, ki kivel lesz egy csapatban, hogy Babu hozza vagy én a madzagot az ugráláshoz, hogy le tudunk-e csempészni egy darabka krétát az ugrókocka megrajzolásához, hogy ki a hetes, a napos, hogy kedd reggel kapunk-e egy lejt, mert aznap jött a néni a frissen sült pánkóval, hogy szeptemberben lesz-e új táskánk, tolltartónk, hogy kiszólítanak-e felelni, írunk-e dolgozatot, ki kinek a legeslegjobb barátnője, s ki kibe szerelmes, az, hogy vajon lemehetünk-e játszani az udvarra, mikor kész a lecke, s mikor lesz már vakáció.
Ilyesmi volt a fő-fő gondunk, nem az, hogy milyen rezsimben élünk. Persze azért ámulva hallgattuk az osztálytársunkat, akinek Magyarországról vagy a keletnémetektől hoztak csomagot, hogy mi minden volt benne, s elálmodoztunk, hogy milyen jó lenne, ha mi is kapnánk ilyesmit, de valahogy azt gondoltuk, hogy nekünk az jár ami van, azaz jegyre az élelem, az édesség s minden más silány minőségben, a sorban állás, az iszonyatosan rossz minőségű készruha, a nájlon egyenruha, a műbőr, csúf táska, az ormotlan cipők. Érdekes, pedig megtapasztaltuk a jót. Amikor minden volt a boltban, a jó minőséget… Ráadásul sokunk szülei erőn felül próbáltak nekünk megadni dolgokat, beszerezni, csináltatni. Ilyen volt a szabónál készíttettet ruhanemű. Emlékszem a szabó műhelyére, ami egyben a bolt is volt. Emlékszem arra a jellegzetes illatra, ami a sötét helyiségben a polcokon pihenő perkál, pamut, krepp, damaszt, s még ki tudja milyen anyagból áradt. Látom magam előtt a tűpárnát, amiben gyöngyházfejű gombostűk voltak, abból vette ki a szabó, szükség esetén. A függöny mögött vett méretet, s ha alakítani kellett, megtűzte gombostűvel az anyagot , és óvatosan kellett kibújni belőle, meg ne szúrjon. Örökké krétásak voltak az ujjai. A centis a nyakából lógott, és köpenyt hordott az utcai ruhája felett.
A köpeny egyébként mindenhol jelen volt. A bolti eladón éppen úgy, mint a gyári dolgozon, az orvoson, a lakatoson, a péken. Kék, fehér, barna, kinek milyen. Sokszor megállapítható volt a foglalkozás a köpeny színéből. Nekünk, gyerekeknek az iskolában egyenruhánk volt, de a “praktikán”, ahogy a gyakorlati oktatást neveztük a líceumban, köpenyünk volt. És a köpenyünkön is ott volt a karszám. Mindenkinek egyéni karszáma volt. Ha a karszám, a lányoknak fehér hajpánt, a pionírnyakkendő és az ellenőrző nem volt nálunk, a hetes haza is küldhetett, nagyobb ellenőrzésekkor meg is tették. Féltünk attól, hogy hazaküldenek. Az rossz volt, büntetés járt érte, megjegyeztek minket, hogy rendetlenek vagyunk, esetleg az igazgatónál kellett jelentkezni a büntetésért. Mégis, amikor csak lehetett, persze nagyobbacska korunkban, kicseleztük a rendszert. Feltettük a hajpántot, de csak addig míg látták. Biztosítótűvel rögzítettük a karszámot, s amint lehetett levettük, s zsebretettük. A pionírnyakkendő is így járt. De mindezeket gyerekes dacból tettük, nem a rendszer ellen, hiszen azt sem fogtuk fel, mi az a politika. A rendszer utolsó éveiben már gyakrabban voltunk áram nélkül, melegvíz nélkül, a gáz ereje olyan gyenge volt, hogy a tea alig főtt fel rajta. A lakások olyanok voltak mint a jégverem, de mi, gyerekek, elfogadtuk ezt is. Tudtuk, mindjárt veszik el a villanyt, addig kész kell legyen a lecke, tudtuk, hogy mackónadrágban, harisnyában, pulóverben kell lefeküdnünk, ha nem akarunk fázni, tudtuk, hogy a gyenge gázon lassan melegszik a víz, s kevés is, ezért gyorsan kell mosakodni, hogy ki ne hűljön. Bár nekünk villanyrezsót tettek be a szüleink a fürdőbe, mégis sietni kellett, mert a villany nagyon drága volt.
Azért tudtuk azt is, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk a házon kívül. Arról, hogy a szüleink honna szerznek be dolgokat, hogy szidják a rendszert, hogy milyen könyveink vannak, hogy ki jár hozzánk, hogy miről beszélgetnek a felnőttek. Tudtuk, de mégis, le kell írjam, el kell mondjam: gyerekek voltunk mi is, s akkor is jó volt annak lenni.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 3, 2019
Vilmos a telep lumpja volt. Polgári családból származott anyja egy megesett lány volt, akit szánalomból feleségül vett a telepi úri szabó. Szánalomból, meg a hozományáért. Békésen éltek egymás mellett, s nevelték Vilmost, közös gyermek nem született. Az úri szabó akkor halt meg, mikor Vilmos Bécsben tanulta a jogot. Jobban mondva mindenki úgy tudta, hogy jogot tanul. De ő már ekkor elmerült a lumpolás keserédes örvényében. Hónapos szobájának a bérét rég nem tudta fizetni, s ivócimboráinál húzta meg magát, mikor melyiknél, attól függően melyikük állt éppen úgy anyagilag, hogy lakni tudjon valahol. Az úri szabótól érkező havi apanázsnak hamar a végére járt, olyankor napokig pezsgőn élt, szép nőket ültetett az ölébe kártyázás közben, és a cimboráknak minden földi jót megadott. Aztán meghalt az úri szabó, s ő haza kellett menjen, mert anyja nem tudta küldeni tovább a pénzt. Kénytelen-kelletlen a telep kocsmájába járt, ott kártyázott, s a szögletes Micinek, a csapos vénülő lányának csapta a szelet. Időnként fel-fel sóhajtott, s elmerengve mondta:
– Hejj, Micike, Micike! Ha tudná milyen úri dolgom volt nekem Bécsben! Ha tudná…
Micike pedig szájtátva hallgatta a lump élet részleteit, zsíros pattanásai lángvörösre gyúltak izgalmában, s pöszén kérdezte, szinte kisziszegve sárga lapátfogai közül a szavakat:
– Vilmosz, ugye, ha visszamegy Bécsbe, engem isz magával visz? Úgy szeretnék úri dáma lenni, Vilmoszkám!
S Vilmos égre földre esküdözött, hogy elviszi Micikét a világ végére is, mikor teheti.
– Töltsön még abból a kadarkából Micikém, – kérte ilyenkor mintegy zárásképpen, s távozáskor mindig elfelejtett fizetni. De Micike bízott a jövőben, és takargatta szerelme gyengeségeit, azaz fizetésképtelenségét. Volt azért olyan is, mikor Vilmos fizetett, anyja fizetésnapján valamennyit mindig kiegyenlített a hiteléből. Sőt, néha ő maga is munkára vetemedett, mikor otthon, a különben csendes szavú anya kiborult, és megtagadta tőle a pénzt, élelmet. Utcára sose tette ki, nem lett volna szíve.
Egy szép nap aztán megtörtént a csoda, amiről eleddig csak hallottak a telepen, s városi legendának hitték, hiszen élő embert nem ismertek, akivel megesett volna ilyesmi. Vilmos levelet kapott Amerikából, melyben közölték, hogy az úri szabó testvérbátyja elhunyt, s örökösként az öccsét vagy annak leszármazottját jelölte meg. Mivel Vilmost az úri szabó sajátjaként nevelte, s nevére is vette, Vilmos volt az örökös. Részegen olvasta el a levelet, ami tökéletes magyarsággal volt írva, s álmodozva tért nyugovóra, mindössze a cipőjét rúgva le. Reggel aztán, mikor kinyitotta a szemét, elmerengett, azon, milyen szépet álmodott. Őszintén megdöbbent, amikor a szobája szürkére kopott padlóján valóban ott hevert a levél. Újra olvasta, majd legényesen felpattant, s egy szusszal berohant a kocsmába.
-Micikém! Életem szerelme! Idesüssön! Meggazdagodtam! Letekintett reám a Fennvaló! Micikém! Ha Istent ismer maga most pénzt szerez nekem, amivel az örökségért elutazhatok!
Micike egyik bámulatból a másikba esett, és csak nehezen fogta fel mi történt. Mikor végre eljutott a tudatáig lángvörösre gyúlt pattanásokkal felhúzta nem létező szemöldökét.
– Engem isz visz , Vilmosz?
-Micikém, drágaságom, elmegyek előbb én, s mikor már krőzus lettem, maga utánam jön! Biztosan nincs két hajójegyre pénze, édes szerelmem! Azon felül pedig csak nem gondolja, hogy a hosszú hajóutat egy fitying nélkül teszem meg? Micike, ez befektetés a jövőnkbe! – vált kioktatóvá a hangja hirtelen.
-Vilmoszom, ó, Vilmoszom! – sziszegte félig aléltan a boldogságtól a vénlány , – ugye Bécsbe isz elvisz majd? Ész az Aida cukiban esszük a szüteményt, Vilmoszom! Szaladok, hozom a pénzt, ész az Iszten megáldja, maga menjen, csomagoljon , édeszem!
Azzal kirobogott, zsírtól fénylő haja csak úgy lebegett utána, s futtában hajította el unalmassá sárgult csipkés kötényét. Vilmos egy hét múlva elindult. Vonattal ment a kikötőig, s ott hajóra szállt. A hajóúton az elején rettenetesen rosszul érezte magát, csak mikor csillapultak a tenger hullámai, s ő is kezdte megszokni a ringást, kereste fel a hajó vendéglőjét. Egész úton pezsgőt ivott, nosztalgikus hangulatba került ettől, felidézte a Bécsi éveket. Micike pénze rohamosan fogyott, de nem törődött vele, hiszen éppen azért utazik a nagy Amerikába, hogy krőzus váljék belőle. Tudta, hogy Micikét nem hozza majd ki ide ebbe a szép új világba, hiszen szegény buta teremtés mihez is kezdene egy Lugosi Vilmos mellett? Majd megküldi neki a pénzt, s az ügy szépnen el lesz felejtve. Kártyázott is a hajón, s újonnan szerzett cimboráinak eképpen mutatkozott be:
-Áj em Lugossy William, két essel és ipszilonnal, apukám.
Végre megérkezett. Elegáns kis hotelben vett ki szobát, egyik útitársa tanácsára. Felfrissítette magát, s egy erős feketét ivott meg a bárban, mielőtt elindult az ügyvédhez. Füttyös jó kedve volt, és szerencsére nem okozott nehézséget, hogy a címet megtalálja. Legszívesebben forgatta volna az ujjai közt a sétapálcáját, olyan kicsattanóan boldognak érezte magát a küszöbön álló gazdagsága tudatában. Sajnos nem volt sétapálcája. Nyomban el is határozta, hogy vásárol egyet, az egy Lugossyhoz hozzá kell tartozzon. Elegánsat, fekete , lakkozott ébenfából, ezüst nyéllel, az arany olyan közönséges lenne. Aranyból majd a cigarettatárcája lesz, s gyémántberakásos a szivarvágója. Flegmán vetette oda a titkárnőnek, hogy az ügyvéd úr várja. A kérdésre, hogy kicsoda ő, hetykén válaszolt:
-Lugossy William, kérem szépen. Két essel és ipszilonnal, anyukám.
Az ügyvéd szívélyesen fogadta, s Vilmos elkönyvelte magában, hogy errefelé nagyon lekezelően szívélyesek a gazdag örökösökkel. Bár minden szava csöpögött a kedvességtől, mégis érzeni lehetett a tömzsi kis ügyvéden, hogy nagyon várja, túl legyen az egész ceremónián . Maga elé tessékelt Vilmost, hellyel kínálta, és rögtön belekezdett. Közben idegesen dörzsölgette a kezeit, s néha mintegy nyomatékként, tenyérrel az asztalra csapott.
– Igazán szép öntől, hogy elfáradt, igazán szép. – csattanás a tenyérrel, – S olyan messziről! Fáradtságos volt az útja, kedves uram? – választ nem várva folytatta. – Mindjárt rá is térhetünk a dologra, előtte itt és itt kérem írja alá, hogy tudomásul veszi az örökséget, mely kereken egymillió kétszázezer nyolcszázkilencvenhat dollár, – újabb tenyércsattintás az asztalon, – mely hat behajtócég között oszlik meg. Ön köteles ezt az összeget a papírokon feltüntetett határidőn belül törleszteni, kedves uram.
– Törleszteni? – hebegte Vilmos, – Mit kell én törlesszek?
– Hát a kedves nagybácsi adósságait, drága uram, hiszen tudja! Megírtam a levélben! Tisztán emlékszem, a második oldalra fért ki a lista a behajtók nevével és követelésével! De hova megy uram? Várjon! Nem írta alá a papírokat! Halló! Uram, álljon meg!
De Vilmos nem is hallotta. Egyre ott zengett a fülében, amit az ügyvéd mondott. ” A kedves nagybácsi adósággait”. Adósságot örökölt! Adósságot! Tántorogva ment vissza a szállodába. Egy centje, nem sok, annyi sem volt. Észrevétlenül ment el, szerencsére a csomagja olyan kicsi volt, hogy nem keltett gyanút. Hosszú hónapokig éhezett és fázott New York utcáin, s koldulásból tudott néha egy kis élelmet venni, míg a levelére válaszolva Micike pénzt küldött neki a hazaútra. Otthon aztán maradt a telep lumpja, s sokszor mesélt részegen az amerikai örökségéről.
-Akkoriban én még, hukk, Lugossy William, hukk, voltam, apukám, hukk! Bizony, két essel, hukk, és ipszilonnal, apukám, hukk.
Micike haláláig szerelmes volt belé, de házasságot kötni nem volt hajlandó. Ha nagy ritkán ez szóba került, pirosra gyúlt pattanásokkal tiltakozott:
-Mégiszcsak tisztesszégesz lány vagyok én, Vilmoszom, nem mehetek a telep lumpjához feleszégül!
Hozzászólások